Ahhoz, hogy hitelesen tudjak mesélni erről a témáról, saját magamnak is komoly önkritikát kell gyakorolnom. Noha tudom, hogy csupán csak egy személyiségtípusról van szó, ami ha egészségesen működik, nincs vele semmi gond. Ha pedig nem, akkor is számos olyan csatlakozási pont lehet más személyiségtípusokkal, amelyek pozitív irányba fordítják az ő szorongásait. Éppen ezért most nem is nevezném nevén, hogy az INTP-ről fogok írni, mert ezt így ebben a formában nem lehet majd egyértelműen ráhúzni. És persze az sem elhanyagolható, hogy most inkább azokról a dolgokról írnék, melyek a neurotikus irányba viszik a személyiséget. Szóval nem kell ezután mindenféle baromságot belém látni, mert csak általánosságban írok most magamról.
Azt hiszem, hogy meg van a képességem arra, hogy más emberek fejével tudjak gondolkodni, akár hosszabb ideig is. Persze ez így lehetetlen, de ismervén a személyiségét, hogy milyen eszközökkel küzd meg a szorongásaival, már át tudom érezni az ő reakcióit és érzéseit is. Nyilván ehhez az kell, hogy érdekeljen a másik annyira, hogy ebbe a játékba belemenjek. Éppen ezért az egyik legjellemzőbb, és talán legfontosabb tulajdonságunk, amit problémaként is felfoghatunk, hogy számunkra sokkal fontosabb a gondolkodás, mint a cselekvés. Ezért elég könnyen bele tudunk bonyolódni a saját gondolatainkba. Nem kell ezt túlgondolni, csupán arról van szó, hogy otthonosabban érzem magam a saját elmémben, ahonnan a valóságot kissé távolabbról szemlélhetem, mint abban a világban, ahol a cselekedeteink határozzák meg a valóságot.
Ohh Jung f@sza, hát mit mondtam? A külvilágra összpontosítok, de mégis elmerülök a gondolataimban. Ez látszólag ellentmondásos, de mégsem az. Elmagyarázom, hogy miért!
Tehát az, amiről gondolkodom, az a külvilág felől jut el hozzám az észlelésen keresztül. Na de, hogy mennyire pontos az amit észlelek, abban mindig kételkedem, hisz rajtam kívül esik. Egyedül csak a gondolataimban bízhatok meg. Tehát figyelmünk kifelé irányul a környezetünkre, ezért a környezettel kapcsolatos gondolatokkal azonosulunk. A probléma gyökere abból fakad, hogy mindenáron tudni akarjuk, hogy mennyire észleljük valóságosnak a világot, mert abban csak így tudunk cselekvőképesen is részt venni, és ettől érezzük magunkat magabiztosnak.
Mielőtt tovább mennék, helyre kell raknunk egy fogalmat. A biztonság fogalmát. Amikor a biztonságot említem, akkor én az "ontológiai biztonságérzetre" gondolok.
(Az „ontológia” kifejezés a görög on (létezés/lét) és a logos (tudomány) szavak összekapcsolásából származik. Ontológia: a létről, a lét legáltalánosabb törvényeiről szól, tehát jelenti mindazt, ami van, ami körülvesz bennünket, ami szabályozza a működésünket, ami alakítja az érzéseinket)
Amikor egészségesen gondolkodom, akkor a valóságot úgy figyelem meg, ahogy az van. De amikor a biztonságot keresem, akkor az észlelésem eltorzul. A gondolkodás egyre bonyolultabbá válik, amit egyre inkább a szorongás táplál. A világtól való elidegenedés, ami néha valóban ésszerű megközelítése a problémának, csak fokozza a szorongásainkat. Ekkor már a mindennapi dolgaink is igen nyomasztóvá válnak. A skizofrén rémálom, pedig akkor kezdődik, amikor már minden kapcsolatunkat megszüntettük a többi emberrel. Megjegyzem, ilyen nálam nem igazán fordul elő. Ha el is vonulok néhány napra, hogy egyedül tudjak maradni, akkor sem vagyok magamra hagyva, és nem érzem magam magányosnak. Ellenben azok, akik teljesen elszigetelődtek, az abszurd excentrikus gondolatokat a legszélsőségesebb formává képesek fejleszteni, ahol a torz elképzelések, már kényszerként működnek. Tehát a szorongással kapcsolatos problémáink, a valóság objektív észlelésének a nehézségeivel kapcsolatosak.
És ettől egyébként a falra tudnék mászni, mert hogy a búbánatba is lehet a valóságot objektíven észlelni? Hát nooormális?
