Bevezető;
Mielőtt belekezdenék a kis esszémbe fontosnak tartom megjegyezni, hogy ez mai szemmel nem egy tudományos alaposságú írás, mert Sigmund Freud pontosan 116 évvel ezelőtt írta meg szadomazochizmussal kapcsolatos gondolatait, amit én most igyekszem egy csokorba gyűjteni, és a kedves olvasó számára is fogyasztható formában tálalni és néhány saját megjegyzéssel tarkítani azt. A klinikai értelembe vett szadizmust és a szexuális szadizmust az orvostudomány még csak 1994 óta különbözteti meg. 1995-ben Dánia volt az első olyan ország, amelyik törölte a szadomazochizmust a betegségek közül és nem szexuális devianciaként értelmezik azt. Amikor Freud megírta a „Három értekezés a szexualitásról” című írását, még bizonyára a klinikai és szexuális szadizmus fogalma több helyen összemosódhatott. Mi a BDSM-ben mindig minden esetben kizárólag szexuális szadizmusban gondolkodunk. Így nem követ el nagy hibát az, aki szkepticizmussal kezeli ezt az írást. Freud tisztában volt a saját hiányosságaival, én mégis azt gondolom, hogy számos gondolta a mai napig érvényesek maradtak. Hiszen a pszichoanalízis iskolája tudományos szempontból, mind a mai napig egy se nem cáfolt, se nem megerősített irányzat maradt. Így ennek elbírálása még mindig a jövő zenéje. A bevezetőmet pedig a szerző saját szavaival zárom, amit a könyve második kiadásához írt.
„Egyébiránt nincs bensőbb vágya, mint hogy ez a könyv gyorsan elavuljon olyképp, hogy ami újat egykor hozott, általánosan elfogadtassék, a benne foglalt tökéletlenségeket pedig helyesebb ismeretek váltsák fel.”
Bécs, 1909. december havában
Freud
Hajlandóság;
A szadizmus és mazochizmus elnevezés Richard von Krafft-Ebing, német-osztrák orvos, igazságügyi orvosszakértő, pszichiáter és szexológus nevéhez fűződik. Freud megjegyzi, hogy ugyanezt a jelenséget korábban „algolagnia” néven ismerték, ami kifejezetten csak a fizikai fájdalom okozta szexuális élvezetet foglalta magába, de Krafft-Ebing értelmezése szerint már nem csak ez, de a megalázottságokban és alárendeltségben való gyönyör is idetartozik. Ezt a nézetet egyébként én is osztom, amikor arról szoktam írni, hogy létezik egy fizikai síkon történő szadizmus, és egy mentális síkon történő szadizmus is.
Freud azt mondja, hogy a szadizmus gyökereit a normális nemiségben is tetten lehet érni, különösen a férfiak szexualitásában, mert a férfiaknál a csábítás eszköze mellett gyakran szerepet játszik egyfajta „támadókedv” is, ami a nemi tárgy* ellenállása ellen törekszik.
A mazochizmus ellenben már jobban eltávolodik a normalitástól, és Freud a szkepticizmusát fejezi ki a fogalommal kapcsolatban. Mert arra következtet, hogy a mazochista vágyak éppen úgy a szadizmusból fakadnak átalakulás útján, úgy, hogy a szadizmust az illető saját személye ellen fordítja szexuális tárgy hiányában. A klinikai elemzések pedig eddigre azt mutatták, hogy itt több tényező együttes hatása felelhet a mazochista identitás rögzüléséért, példának okáért a kasztrációs szorongás és a bűntudat. (Az elmélet szerint a gyermek attól tart, hogy az azonos nemű szülő károsítja a nemi szervét (pl. A fiú fél az apjától) az ellenkező nemű szülővel szembeni szexuális érzelmek büntetéseként (pl. anyja). Bár tipikusan fiúkhoz társul, a kasztrációs szorongás elmélete szerint különböző módon tapasztalható mind a férfi, mind a női nem esetében. A lányok kasztrációs szorongásának megfelelője az pénisz irigység, amikor is felfedezik, hogy nekik nincs péniszük. A kasztrációs szorongás és a halálfélelem között összefüggést találtak.)
Ezt az illusztrációt szándékosan vállasztottam a teremtéstörténetből, mert Ádám és Éva első reakciója, miután mind ketten ettek a tudás fájáról, az hogy eltakarták a szemérmüket. Nem annyira vallási, mint inkább szimbolikai értelemben van ennek jelentősége. Az én értelmezésem szerint azért takarják el magukat, mert itt fedezték fel az emberi mivoltukat, itt ébredtek öntudatra, itt szembesültek azzal, hogy halandóak. És ami halandó, az múlandó is. És ennek a tudásnak a birtokában az ember többé válik a többi élőlénynél.Halálszorongó élőlénnyé.
Freud szerint a szadomazochista emberek legfeltűnőbb tulajdonsága, hogy a szadista és mazochista tendenciák egyszerre vannak jelen egyazon személyben. Ezt a véleményt is osztom, annak ellenére, hogy a BDSM-ben kizárólagos szadistaként határozom meg magam, de valójában ez úgy 20% mazochizmusból és 80% szadizmusból tevődik össze. A mazochizmusomat pedig általában lelki síkon szoktam megélni. Tehát Freud azt mondja, hogy a szadista az mindig mazochista is egyben, mert megvan a hajlam benne, igaz az aktív vagy passzív oldal, hol erősebben fejlődik ki, ami egyik vagy másik irányba működteti az illető nemiségét.
Inverzió;
Tehát az jól látszik, hogy ezek a hajlamok ellentétpárban működnek, Freud szerint azonban nem lehet mindent a nemiség agresszív jellegéből levezetni. Tesz egy gondolatkísérletet arra, hogy ezeket az ellentétpárokat a „kétneműséggel” hozza kapcsolatba, ahol szintén két ellentét keveredik, a férfi és női tulajdonságaink. Ez egy nagyon konkrét utalás az inverzós hajlamra. Az invertáltak a freudi terminológiában azok, akik a nemi tárgy tekintetében mutatnak eltéréseket. A tudattalan lelki életben a libidó időnként az azonos nemhez kötődik. Ennek azonban különböző fokozatai vannak. Ha egy ma is használatos gyűjtőfogalommal kéne analógiába állítanom, a legkifejezőbb szerintem a „queer” lenne. Az ellentétpárokban fellépő részletösztönök, még a pszichoneurózisok* egyik jellegzetes tulajdonsága is. Ebben az esetben a libidó és a szadizmus kapcsolata közvetíti a szerelmet gyűlöletté, a gyöngédséget pedig ellentétes indulattá. Ez a neurózisokra igen jellemző, a paranoiára pedig teljes egészében. Csendben jegyzem meg, hogy egyes szerzők szerint a paranoia nem is más, mint elfojtott homoszexualitás. Egyébként a neurózisok tudattalan gondolatmenetében általában nincs jelen a fetisizmusra való hajlam. Ahol a tudattalanban olyan ösztönökre akadhatunk, ami ellentétpárral képes kapcsolódni, ott az ellentét is jelen van. Tehát, aki a tudattalanjában voyeur, az egyúttal exhibicionista, aki pedig a szadista törekvéseit fojtja el magában, annál ez mazochizmusban nyilvánulhat meg. A kényszerneurózisoknál* gyakran a szexuális impulzusok új nemi célokat teremthetnek, hogy az illető kielégüljön, és így energiája levezetődjék. Szóval a voyeur és exhibicionista hajlamnál a szem fog az erogén zónának megfelelni, míg a szadomazochizmusnál pedig a bőr, ami már-már érzékszervvé alakul.
Történelem előtti ősidő;
Freud úgy gondolja, hogy már az újszülött gyermek is a szexualitás csíráit hordozza magával, melyek egy darabig tovább fejlődnek, majd elnyomja azt, és úgy 3-4 éves kortól mutatkozik újra észrevehető formában. A dolog érdekessége még, hogy az emberek nagy része, -nem mindenki- az élete első 6-8 évét majdhogynem teljesen elfelejti. A lappangási időszakban alakulnak ki a lelki adottságaink, úgy, mint az undor, a szeméremérzet, a szépnek és az erkölcsösnek a következményei. A szexuális energiák a lappangási időszakban sem szűnnek meg, csak csökken az energiájuk.
Havelock Ellis, angol orvos, eugenikus nevéhez fűződik az „autoerotizmus fogalma. Ez dióhéjban arról szól, hogy a gyermek a saját testén keresztül elégíti ki magát. Például a táplálkozás közben átélt kellemes érzésre visszaemlékszik, és ezután valamilyen bőr, vagy nyálkahártya szopogatásában találja meg újra a kielégülést. És, mint ahogy a kényszerneurózisoknál korábban is írtam, a gyermek szája erogén zónává alakul át. De más izomműködés is idézhet elő kielégülést. A végbélnyílás már csak a helyzeténél fogva is közvetíthet nemi energiát, ráadásul ennek a területnek az erogén jelentősége is nagyon nagy, ami akár az egész életünkre is kihatással lehet. (Orális és anális fixációk)
A szadizmus egyébként is közeli rokonságban áll a gyermeki természettel, mert a részvétre való képességünk csak később fejlődik ki, mint a hatalomba kerítés ösztöne. Azok a gyerekek, akik az állatokkal és játszótársaikkal különösen kegyetlenek, és korán, erősebben érvényesül a nemiségük, feltételezhető, hogy a szexuális energiájuk prioritást élvez. A részvét hiányának korlátozó hatása nélkül pedig a szadista és erogén ösztönök összeolvadnak, és ez határozza meg az illető későbbi szexuális identitását. Freud itt jegyzi meg, hogy mivel általában a mazochizmus erogén gyökere a farbőr fájdalmas izgatása, célszerű azoknál a gyerekeknél elkerülni a testi fenyítést, akik szadisztikus tendenciát mutatnak, mivel ez kiváltképpen alkalmas lehet arra, hogy a libidót eltereljék vele.
Úgy 3 és 5 éves kortól jelentkezik a gyermekekben a tudni vágyás ösztöne. A magam részéről a szadizmust konkrétan ide szoktam levezetni, és ezt Freud sem kerüli meg. Bár ugyan megjegyzi, hogy a tudásvágyat nem lehet a szexualitásnak teljes egészében alárendelni, de az mégis csak a birtoklási vágy, a hatalomba vétel egyik megnyilvánulása, és a voyeurizmus egyik mozgatórugója. Hiszen a gyermek érdeklődését nagy erővel izgatják a nemi problémák és az is könnyen lehet, hogy éppen ez a kíváncsiság ébreszti fel benne a nemiséget. Ugye az egyik legalapvetőbb kérdés, amivel mi szülők elsőkörben találkozhatunk, hogy „tényleg a gólya hozza a gyerekeket?”.
És ha már a kíváncsiság ilyen nagy jelentőséggel bírhat a gyerekeknél, azt sem lehet kizárni, hogy egy élettapasztalatot félrekódolnak. Néha előfordul, hogy a kisgyerek meglátja a szüleit közösülés közben. Ilyenkor a szexuális aktust birkózásnak, bántalmazásnak, erőszakosnak foghatják fel, ami szadisztikus irányba elterelheti a későbbi nemi céljukat. És, hogy egy kicsit kihivatkozzak Vekerdy Tamás gyermekpszichológusra, még halála előtt néhány évvel fejezte ki az aggodalmát azzal kapcsolatban, hogy az óvodákban valóban egy olyan tendenciát lehet tetten érni, ahol a gyermeki szexualitáshoz szadisztikus asszociációk kapcsolódnak.
Sok gyermek birkózás vagy verekedés közben érez először a nemi szervén ingert, ami egyrészt az izommozgásokból, másrészt az ellenfél bőrével való érintkezésből fakadhat. Freud szerint az, ahogy az izomműködés előmozdítja a szexuális ingert, abban talán a szadisztikus ösztön egyik gyökerét fedezhetjük fel. A verekedés és az izgalom közötti kapcsolat meghatározóvá teheti azt, hogy az illető nemi ösztöne melyik irányba halad a későbbiekben. Nem mellesleg például a megijedéssel járó indulat is átterjedhet a nemiségre.
Szadisztikus-anális organizáció;
Paul Eugen Bleuler svájci pszichiáter és humanista nevéhez fűződik az ambivalencia fogalma. Ez lényegében egy ellentmondásos hozzáállást ír le egy tárgyhoz, vagy kettős élményhez, amit vagy egy egyén vagy egy tárgy okoz. Tehát a tárgy kiválthatja az emberben két ellentétpár egyidejű jelenlétét. Bleuler úgy gondolta, hogy az ember ambivalenciája lényegében perdöntő bizonyíték az ember skizofréniájára. Freud úgy írja, hogy a szadisztikus-anális organizáció, már inkább csak a kóros esetekre vonatkozik. Ugye itt nehéz azt eldönteni, hogy az illető az megrekedt az anális fázis fejlődési szakaszában, vagy valamilyen külső tényező hatására ide regresszált.
Vannak gyerekek, akik a végbélnyílásuk erogén ingerlését kihasználják, úgy, hogy a székletüket visszatartják, a felhalmozódott széklet pedig heves izommozgást vált ki, ürítésnél pedig erős ingert gyakorol a nyálkahártyára. A fájdalomérzet mellet ilyenkor kéjérzetet is átélnek. A béltartalom tehát úgy viselkedik, mint egy nemileg izgató szerv. Valójában a gyermek azért takarékoskodik a kakilással, mert egyúttal „rosszalkodik” is. Ha teljesíti a cucc kiürítését engedelmességet, ha pedig megtagadja, akkor dacot fejez ki a környezete számára. Idősebb gyerekeknél, pedig nem is annyira ritka jelenség a végbélnyílás maszturbációs izgatása. Ha a gyermek fejlődése ebben a szakaszban fixálódik, akkor az egy pszichopatológiai kórkép, kényszerneurózis kialakulásához vezet, ráadásul speciális karaktervonások kialakulásához is hozzájárulnak. A fixáció jellemzője felnőtkorban, az önfejűség, konokság, a pontosság és a rend túlzott szeretete, kényszeres magatartási zavarok. A szadizmus dominanciája és az anális zóna jelentősége egy archaikus jelleget kölcsönöz ennek a fejlődési szakasznak. Az ösztönellentétpárok pedig itt nagyjából egyenlő mértékben vannak kifejlődve.
Dinamikusan fejlődő elemző művészet;
A pszichoanalízisre Freud nem tudományként, hanem mint értelmező művészetként gondolt. Kezdetben az analizáló orvos arra törekedett, hogy a beteg előtt elrejtett tudattalanjára rátaláljon, majd azt a megfelelő időben közölje a pácienssel. De úgy 20-25 év kitartó munkájával a pszichoanalízis módszerei és céljai is megújultak, hiszen amint megszületett az analízis, született egy olyan igény, hogy a beteg a konstrukció helyességét a saját emlékeivel igazolni tudja.
És ezen a ponton a hangsúly a beteg ellenállásaira esett, tehát az új művészet már inkább ezeknek az ellenállásoknak a korai felismerésére és feloldására fókuszáltak. Egyébként ezt az elméletet később Freud lánya, Anna Freud dolgozta ki részletesebben az „Én és elhárító mechanizmusai” című munkájában. Ezek olyan tudattalan stratégiák, amivel az egyén a pszichés feszültségét oldani vagy megszüntetni kívánja. Ezt először még Freud figyelte meg a neurotikus páciensein, ahogyan azok élesen reagálnak a gesztusaira, sőt időnként, mint terapeuta, még az álmaikban is megjelent. Freud arra következtetett, hogy a betegek a saját elfojtott indulatiakat vetítik ki a terapeuta személyére, amit el is nevezett indulatáttételnek. Érdekes módon a betegek az ilyen indulatokra adott reakciókra érzékenyen reagáltak, ezt pedig viszontáttételnek nevezték el, aminek a lényege, hogy a terapeuta az apa vagy anya analógiáját játssza el a terápiás beszélgetésekben, és az eredeti mintákat korrekciózva, helyes megoldási mintákat mutasson nekik.
Fontos megjegyezni, hogy a viszontáttétel elméleti alapjait Ferenczi Sándor fektette le, aki úgy gondolta, hogy a gyermekkorból felidézet, felnőttek által elkövetett agresszió, gyakran valóságalappal rendelkezik, és ezek okozzák a pszichés megbetegedéseket. És azok nem az Ödipusz-konfliktus kivetítései, ahogy Freud korábban gondolta. Ez a nézetkülönbség végül kettejük kapcsolatának végleges megromlásához vezetett.
Igen ám, de a beteg még így sem volt képes a benne elfojtottakra teljesen visszaemlékezni, helyette inkább a jelen élményeként újra ismételte azt. Ebben az esetben nem a tudattalan ellenállásával állunk szemben, mert éppen az elfojtott dolgok próbálnak a felszínre jutni, csak ezt az ego ezt nem engedi. Ez éppen az örömelvet szolgálja, hiszen azt a kínt próbálja elkerülni, ami az elfojtott tartalom felszabadulásával járna. Egyszerre kín és egyszerre öröm. Kín az egónak, öröm a tudattalannak. A kín az izgalom fokozásával, míg az öröm annak csökkenésével függ össze. Jung egy ókori misztikus mondással írta le ezt az analitikus technikát, „Add oda, amid van, s te is kapni fogsz!” Merthogy fel kell adnunk szinte az összes dédelgetett illúzióinkat ahhoz, hogy valami mélyebb és szebb jöhessen létre bennünk, tehát csakis az önfeláldozás útján sikerülhet újra önmagunkra találnunk. Jung egyébként nem veti el teljesen a freudi irányzatot, de élesen bírálja azért, hogy kiemelkedő jelentőséget adnak a szexuális ösztönöknek a konfliktusok keletkezésénél. Mert ha ezt a birtokbavétel ösztöne, az akarat, helyesebben mondva az életösztön váltja fel, mint elsődleges szempont, az analízis is pontosabb képet fest a valóságról. Freud pedig lényegében elismeri Jung igazát, amikor megalkotja a Halálösztön és életösztön című hiánypótló munkáját.
Halálösztön és az életösztön;
Freud úgy definiálja az ösztönt, hogy „az élő organikus anyagokban bennlakozó törekvés egy korábbi állapot visszaállítására”. Pedig korábban pont fordítva, a reprodikció, az önfenntartás felé való törekvés. Valójában mind a kettő helyes, egyfelöl a konzervatív ösztönök, míg a másik irányból az önfenntartási ösztönök hatnak ránk. Freud az egysejtűek szaporodásával von egy elsőre talán bizarrnak tűnő analógiát.
Az „A” egysejtű élőlényben a növekedés egy bizonyos pontján felváltja a nyugalom állapotát egyfajta feszültség. Ennek a feszültségnek a csúcspontján pedig az „A” egysejtű szétválik „A1” és „A2” egysejtűekre. Tehát, amikor „A” csúcspontjára jut, akkor meghal, de ugyanabban a pillanatban tovább él, „A1” és „A2”-ként. Ha a részproduktumok egyikét mindig izoláljuk, és friss vízbe tesszük, lényegében úgy tudjuk az egysejtűt tenyészteni, hogy az nem degenerálódik vagy öregszik. De ha ugyanabban a közegben hagyjuk, akkor a saját anyagcseréjük terméke hatással lesz rájuk és időről időre elöregednek, míg végül el nem pusztulnak teljesen. Szóval, ha elfogadjuk, hogy az ivaros szaporodás az ivartalanból fejlődött ki, akkor azt lehet mondani, hogy szex közben, az egysejtű emlék alapján egyszerre készülünk az orgazmusunkra, a halálra és az osztódásra. Ez lényegében így is van, csupán az orgazmus pillanatától az osztódás időben később, a halál pedig még később megy végbe a mi esetünkben.
Visszaforgatva az analógiát, az élő anyagban két egymással ellentétes folyamatok működnek, építő és lebontó folyamatok. Mindebből talán felismerhető két életfolyamat ösztöne, a halál- és az életösztön. A szexuális ösztönök azok, melyek a többi sejtet tárgyul választják, azoknak a halálösztöneit pedig részben semlegesítik, míg mások a kéjvadász funkciójukat gyakorolva magukat áldozzák föl. Míg a csírasejteknek nárcisztikus* módon maguk számára van szükségük a saját libidójukra, hogy a saját életösztöneiket működtessék, vagy azoknak a rosszindulatú képződmények sejtjeinek, melyek elpusztítják a szervezetet.
Freud már korábban is elismerte a szexuális ösztön egyfajta szadisztikus összetevőjét, ami akár uralkodhat az egyén összes szexuális törekvésén. De az új feltevés itt már az, hogy a szadizmus sem más, mint halálösztön, ami a nárcisztikus libidó hatására kilökődött az énből és kizárólag a szexuális tárgyon nyilvánul meg. Ezután pedig a szexuális funkció szolgálatába áll, kezdetben a szexuális tárgy elpusztításával, majd a szadisztikus ösztön külön válik és a fajfenntartás céljából a nemi irányítást ez az ösztön veszi át, amennyire csak a nemi aktus bevégzése megkövetel. Sőt, azt lehet mondani, hogy az énből kilökődött szadizmus mutatja meg az utat a tárgy felé. Ahol pedig az eredeti szadizmus nem csökken, és nem olvad be, ott áll elő a szerelmi élet ambivalenciája, amiről már szintén olvashattunk az előző részben. Ugyanitt Freud még nem akarta elismerni, hogy a mazochizmus jelentkezhet elsődleges ösztönként. De az új értelmezés fényében ez is változott. Mert akkor úgy definiáltuk a mazochizmust, hogy az nem más, mint szadizmus, ami az illető énje ellen fordult. De ha az ösztön elfordul az éntől a tárgy felé, az az én szemszögéből, elfordulás az éntől a tágyhoz. Tehát ez egy regresszió, visszatérés egy korábbi állapothoz. És ezen az elven a mazochizmus is éppen oly valóságos, mint a szadizmus.
*Nemi tárgy: Az objektum, ami által az ösztön kielégül. A tárgy az, ami a legkönnyebben változhat.
*Pszichoneurózis: A neurotikus zavarban szenvedő betegeket neurotikus személyiségnek nevezzük. Valójában a legtöbb hétköznapi ember, hétköznapi értelembe véve neurotikus.
*Kényszerneurózis: Kényszerbetegség, ma ismert nevén obcesszív-kompulzív zavar (OCD)
*Nárcisztikus libidó: Ezalatt a fogalom alatt nem a ma ismert nárcisztikus személyt értjük, hanem azt, amikor az illető libidója tárgy hiányában saját énjében találja meg a tárgyat.
Forrás;
{{Sigmund Freud: Három értekezés a szexualitásról}}
{{Sigmund Freud: A Halálösztön és az életösztönök}}
{{Carl Gustav Jung - Két írás az analitikus pszichológiáról (ÖM 7)}}
{{Vona Gábor - Míg a halál el nem áraszt}}
