Bevallom érzékeny vagyok a témára, mert kaptam már jó néhány címkét eddigi életem során. Voltam már antiszociális, szociopata, pszichopata, nárcisztikus, skizoid, skizofrén, borderlineos, ADHD-s és diszlexiás. Az INTP-t is egy ilyen címkének tartom, amiből ugyan valamiféle térképet kaphatunk magunkról, de nem magyarázhatunk mindent ezzel. Sőt nem is szabad!

Engem nem sok dolog tud úgy igazán felbosszantani, de az igen, ha nem az az elsődleges, hogy emberként tekintsenek rám. Ha valóban értjük a skizoid szó jelentését, akkor onnan már könnyebben tovább tudunk lépni. Egy szakmai terminológia semmi több mint nyelv a nyelvben. És ha skizoid (duális/hasadt) személyekre gondolunk, akkor jól látszik, hogy a konkrét terminológia is bőven alkalmas arra, hogy verbálisan meghasítsa, valahogy úgy mintha egy egzisztenciális hasadás lenne. Amikor én emberi létre gondolok, gondolom ezt úgy, hogy minden ami az ember. Persze többféleképpen is tekinthetünk egy emberre. Például lehet személy vagy tárgy. Ugyanarról az emberről többféle leírást is adhatunk, ha más nézőpontok szerint értelmezzük, eltérő elméleteket kapunk, így ezek eltérő cselekvési irányt is jelölnek ki. És, hogy mihez kezdünk ezzel a személlyel vagy tárgyal, az dönti el, hogy eredetileg hogyan tekintettünk rá. Leírhatunk úgy is egy embert, mint biológiai organizmus, de akkor nem kapunk olyan elméletet, amiben mint egy személyről írhatnánk róla.

A személyes (szubjektív) szavainkat már annyira elkoptattuk, hogy nem képes kifejezni azt, hogy milyen az amikor az ember személynek látja a másikat. Úgy vesszük, hogy mivel az ember a saját érzésein és nézőpontján keresztül vizsgálja a másikat, az erről kapott kép csakis torz lehet. Ha pedig ezt gondoljuk, akkor objektíven kell gondolkodnunk. A tudományos (objektív) nézőpont jó hírnévnek örvendenek, míg az intuitív, misztikus (szubjektív)... Nos az csak mocsok. Érdekes, hogy milyen gyakran toldjuk meg a szubjektív szót a "csupán" toldalékkal, mégis elképzelhetetlen valakire azt mondani, hogy; "csupán objektív".

És valóban! Ahhoz, hogy tovább tudjak most lépni a gondolkodásmenetemben újra vissza kell ugranom az ontológiai bizonytalanságra, hisz ez egy megkerülhetetlen témakör, ha bárki is szeretné megérteni az én gondolkodásmódomat. Erre azonban majd csak egy következő epizódban fogok sort keríteni, addig pedig egy kis science fiction ízelítő Philip K. Dick-től.

A preskizofréniás személyiséget nagy általánosságban „effektív skizoidnak” nevezik [sic; feltehetően „affektívet” gondolt a szerző], ami nagyjából annyit tesz, hogy a nyomorult kamasz hosszasan reméli, hogy mégsem kell leszólítania és randira hívnia a helyes lányt a sorból (vagy jóképű srácot, egyre megy). Ha személyes síkra terelem a gondolatmenetet, a saját „effektív skizoid” életszakaszomban vagy egy évig csak lopva bámultam egy lányt, elmémben realistán latolgatva az összes lehetséges választ, a pozitív kimenetelűeket az „álmodozás”, a negatívokat pedig a „fóbia” kategóriába sorolva. A végtelenségig űzhető ez a bipoláris belső hadjárat, közben a kérdéses lánynak fel sem tűnt, hogy egyáltalán létezem (hogy is tűnt volna, mikor valójában nem is). Amennyiben a fóbiák nyernek teret (tételezzük fel, hogy odaállok a lány elé, randira hívom, ő meg végigmér, és csak annyit kérdez fitymálón, hogy „Veled?”), az effektív skizoid gyereken elhatalmasodik az agorafóbia, elmenekül a teremből, a közösségből, onnantól fogva kerülni kezdi a szociális kapcsolatokat, ami lassanként igazi skizofréniává izmosodik, vagy a fantázia világába menekül, és a saját kis Abe Merrittjévé válik [az 1920- as, ‘30-as évek népszerű sci-fi írója], vagy, ha a dolgok még intenzívebben elfajulnak, H. P. Lovecraftig meg sem áll. Alakuljon bárhogy is, a kislány feledésbe merül, a kérdés soha nem hangzik el, és a pszichoszexuális érés elmarad, ami ön- magában még mit sem számít, hiszen ezer meg egy izgalmas dolgot kínál az élet a lányokon kívül is (vagy legalábbis ezt beszélik)." -Philip K. Dick

Ahogy a neurotikusok kényszerképzetei is, öntudatlan, ugyanakkor értelmes gondolatokat takarnak, úgy az álmainkban megjelenő képek és események sorozata is elfojtott gondolatok elferdített jelképei lehetnek. Az álomfejtés módszere tulajdonképpen ugyanúgy a szabad asszociáció módszere. Tehát az álmot felelevenítjük, lejegyezzük vagy újra elbeszéljük, majd a teljes álmot kisebb álomszeletekre bontjuk, és megkérjük az illetőt, hogy mondja el mi jut róla eszébe külön-külön, függetlenül a teljes álomtól, így a figyelmét konkrét szavakra és tényekre irányítjuk. Amint érvényesül a tudatos irányítás, érvényre emelkednek az öntudatlan lelki tevékenységek is. Persze ehhez fontos, hogy az asszociáció teljesen szabad legyen. Ez még közel sem jelenti azt, hogy az analízis során minden gondolatpárosításnak értelme lenne, de az irányítás nélküli asszociáció olyan gondolatok és emlékek felé fognak terelni minket, amit már vagy rég elfelejtettünk, vagy elfojtottunk magunkban. Amint ezt tudatosítjuk, az álomrészletek is érthetővé és magyarázhatóvá válnak. Ha ezt a technikát az álom többi részére is alkalmazzuk, azt tapasztaljuk, hogy nagyon aktuális és világos gondolatokat fogunk kapni, és már nem csak a részleteket, de akár a teljes álmot is képesek leszünk értelmezni. És ha az "álomgondolatot" és magát ez elbeszélt álmot összehasonlítjuk, valamilyen elfojtott vágynak a leplezett teljesülését kapjuk. Tehát Freud felfedezése az volt, hogy az álmainkban teljesülnek azok a vágyaink, melyek a valóságban kielégítetlenek maradnak.

Tulajdonképpen nappal is képesek vagyunk álmodni, vagy helyesebben mondva álmodozni, példának okáért utazás közben, vagy ha éppen olyan tevékenységet folytatunk, ami nem különösebben köti le a figyelmünket. Lehet az egy nehéz szituációból való kikeveredés, egy ellenfelünkön valló bosszúállás, vagy akár egy szexuális aktus a kolléganőkkel a mosdóban. Freud álomelméletében is erre az alapmotívumra vezethető vissza a leleplezett vágy. Az asszociatív elemzés során ugyanezt a munkát végezzük csak fordított sorrendben. Tehát alvás közben a pszichénk ezeket az "álomgondolatokat" álomképpé, a kellemetlen képzeteket és a kielégítetlen vágyainkat pedig vágyteljesülésé alakítja. Ezt nevezi Freud álommunkának (Traumarbeit), az ellentétes folyamat pedig maga az álomelemzés (Traumdeutung). Ezt a munkát pedig minden ember, minden éjjel elvégzi, függetlenül attól, hogy emlékszik-e az álmára vagy sem. Az álommunka nem csak, hogy nem zavarja meg az álmunkat, de meg is akadályozza, hogy a zavaró és bántó gondolatok nyugtalanítsanak minket, ezért aztán minden olyan gondolat ami aggasztó lehet, azt pozitív gondolatokká alakítja, a kielégítetlen vágyaink pedig kielégítve lesznek tálalva. Tehát ez egy ugyanolyan belső-erkölcsi cenzúra, mint ami a neurózisoknál az össze nem egyeztethető képzeteket elfojtja és csak szimbolikus gondolatokban hagyja érvényesülni azokat. Pontosan azért vált olyan nagy jelentőségűvé az álomfejtés a pszichoanalízisben, mert nappali üzemmódban igen élénk és aktív ez a fajta cenzúránk, míg éjjel alvás közben olyan álomképeket is átenged magán, amit egyébként megbotránkozással vagy undorral utasítanánk vissza. És hát köztünk szólva maradjon, de ezek leginkább a szexuális tendenciák. Így talán érthető, hogy miért vádolták a korai pszichoanalitikusokat pornográfiával, és miért kapnak a mai napig tényleges cenzúrát ezek a gondolatok, az "anti-jógások" és "anti-maszturbátor" gyülekezetek köreiben. Pedig hát a legideálisabb emberfajzat is minimum a létét köszönheti a szexualitásnak.

Az undor és az iszony néha még álmunkban is jelentkezik, melyek szorongásos érzéssel töltik meg az álomképet, így akár felriadhatunk az álmunkból. Ugyanakkor ellentmondásosnak tűnik, de ezekben az álmokban is szerepet játszik a vágy teljesülése, noha itt olyan vágyakról van szó, amit nem vallunk magunkénak, de tudat alatt sóvárgunk utána. Az álmainkban valamilyen vágy nem teljesülése mindig valamilyen másik vágyunk kielégülését rejti magában. Az elemzés után általában egy részt valami nagyon aktuális, mondjuk az előző nap történt eseményeihez köthető vágy volt ránk hatással, másrészt pedig valami nagyon gyermeteg és dedós vágy. Mivel az álmunkat szinte csak látási, hallási és egyéb hallucinatív képekben érzékeljük, analógiák és szimbólumok segítségével, gyakran előfordul, hogy jól ismer szófordulatokat, szólásmondásokat álomképpé alakítunk. De ez ugyanúgy előfordulhat egy még éber állapotban elképzelt fantáziával, valamilyen olvasott szövegrészlettel, egy verssel, vagy egy filmmel, amit előző este láttunk.

Na de én még itt ülhetnék és napokig írhatnék erről a témáról, akkor sem lennék képes átadni még csak megközelítően sem azt a bődületesen hatalmas és komplex munkát, amit az öreg Sigmund az "Álomfejtés" című munkájában letett az asztalra. És még akkor is ezt mondom, ha azóta volt aki elvett belőle, volt aki hozzátett, volt aki megcáfolta, volt aki evangéliumként hivatkozott rá. Hogy erről meggyőződhessünk magunk is elég csak átfutni a tartalomjegyzéket.

És muszáj vagyok egy kicsit panaszkodni is, hiszen 2 hete jártam utoljára könyvesboltban és szinte csak személyiségtipológiával és coughingfaszságokkal foglalkozó irodalmat láttam, zéró pszichoanalitikus írásokkal. Jó ez egy populáris üzlethálózat és nyilván azok kerülnek ki a polcra ami után nagyobb a kereslet, és maga a pszichoanalízis is egy külön állatfaj, ami nem feltétlenül mondható igazi pszichológiának. Ráadásul mára már a pszichiátriai totálisan mellőzi, annak ellenére, hogy egykor olyan nagy hatást gyakorolt rá. Mert szerény véleményem szerint ez a műfaj nem csak egyszerű lélektan, hanem egyféle gondolkodásmódra is tanít minket. Úgyhogy én ezt egy kicsit hiányolom a könyvesboltok kínálatából, a mainstream szerzők pedig nem feltétlenül hozzák azt az élményt amit elvárna az ember tőlük. De szerencsére az antikváriumok még mindig felbecsülhetetlen értékű kincseket rejtenek.

És, hogy miért mellőzik manapság ezt a műfajt úgy igazán nem tudom, csak találgatni tudok... -talán éppen azért amiért 100-120 éve is már, hogy az túl sokat foglalkozik a szexualitással. No, nem valamiféle nagyzolási vágy kedvéért írom, de nem gondolnám, hogy az átlag ember szexuális élete sokkalta kielégítőbb lenne mint akkor, és azt sem gondolnám, hogy annyival több lenne a megelégedett házasság.

Ahhoz, hogy hitelesen tudjak mesélni erről a témáról, saját magamnak is komoly önkritikát kell gyakorolnom. Noha tudom, hogy csupán csak egy személyiségtípusról van szó, ami ha egészségesen működik, nincs vele semmi gond. Ha pedig nem, akkor is számos olyan csatlakozási pont lehet más személyiségtípusokkal, amelyek pozitív irányba fordítják az ő szorongásait. Éppen ezért most nem is nevezném nevén, hogy az INTP-ről fogok írni, mert ezt így ebben a formában nem lehet majd egyértelműen ráhúzni. És persze az sem elhanyagolható, hogy most inkább azokról a dolgokról írnék, melyek a neurotikus irányba viszik a személyiséget. Szóval nem kell ezután mindenféle baromságot belém látni, mert csak általánosságban írok most magamról.

Azt hiszem, hogy meg van a képességem arra, hogy más emberek fejével tudjak gondolkodni, akár hosszabb ideig is. Persze ez így lehetetlen, de ismervén a személyiségét, hogy milyen eszközökkel küzd meg a szorongásaival, már át tudom érezni az ő reakcióit és érzéseit is. Nyilván ehhez az kell, hogy érdekeljen a másik annyira, hogy ebbe a játékba belemenjek. Éppen ezért az egyik legjellemzőbb, és talán legfontosabb tulajdonságunk, amit problémaként is felfoghatunk, hogy számunkra sokkal fontosabb a gondolkodás, mint a cselekvés. Ezért elég könnyen bele tudunk bonyolódni a saját gondolatainkba. Nem kell ezt túlgondolni, csupán arról van szó, hogy otthonosabban érzem magam a saját elmémben, ahonnan a valóságot kissé távolabbról szemlélhetem, mint abban a világban, ahol a cselekedeteink határozzák meg a valóságot.

Ohh Jung f@sza, hát mit mondtam? A külvilágra összpontosítok, de mégis elmerülök a gondolataimban. Ez látszólag ellentmondásos, de mégsem az. Elmagyarázom, hogy miért!

Tehát az, amiről gondolkodom, az a külvilág felől jut el hozzám az észlelésen keresztül. Na de, hogy mennyire pontos az amit észlelek, abban mindig kételkedem, hisz rajtam kívül esik. Egyedül csak a gondolataimban bízhatok meg. Tehát figyelmünk kifelé irányul a környezetünkre, ezért a környezettel kapcsolatos gondolatokkal azonosulunk. A probléma gyökere abból fakad, hogy mindenáron tudni akarjuk, hogy mennyire észleljük valóságosnak a világot, mert abban csak így tudunk cselekvőképesen is részt venni, és ettől érezzük magunkat magabiztosnak.

Mielőtt tovább mennék, helyre kell raknunk egy fogalmat. A biztonság fogalmát. Amikor a biztonságot említem, akkor én az "ontológiai biztonságérzetre" gondolok.

Amikor egészségesen gondolkodom, akkor a valóságot úgy figyelem meg, ahogy az van. De amikor a biztonságot keresem, akkor az észlelésem eltorzul. A gondolkodás egyre bonyolultabbá válik, amit egyre inkább a szorongás táplál. A világtól való elidegenedés, ami néha valóban ésszerű megközelítése a problémának, csak fokozza a szorongásainkat. Ekkor már a mindennapi dolgaink is igen nyomasztóvá válnak. A skizofrén rémálom, pedig akkor kezdődik, amikor már minden kapcsolatunkat megszüntettük a többi emberrel. Megjegyzem, ilyen nálam nem igazán fordul elő. Ha el is vonulok néhány napra, hogy egyedül tudjak maradni, akkor sem vagyok magamra hagyva, és nem érzem magam magányosnak. Ellenben azok, akik teljesen elszigetelődtek, az abszurd excentrikus gondolatokat a legszélsőségesebb formává képesek fejleszteni, ahol a torz elképzelések, már kényszerként működnek. Tehát a szorongással kapcsolatos problémáink, a valóság objektív észlelésének a nehézségeivel kapcsolatosak.

És ettől egyébként a falra tudnék mászni, mert hogy a búbánatba is lehet a valóságot objektíven észlelni? Hát nooormális?

Carl Gustav Jung még 1936-ban írta, hogy felfedezett két általános beállítottságot, amely az embereket két csoportba osztja. Ezt el is nevezte introverziónak és extraverziónak. A két típust nem csak két különböző irányultság jellemzi, de két különböző feltöltési mód is. Facebookon volt egy kezdeményezés még az év elején ami azt szorgalmazta, hogy az introvertáltak nyissanak 20-25 százalékot virtuálisan. Ez nekem akkor nagyon megtetszett és úgy döntöttem fel is ülök erre a mémre.

Egyébként idehaza is több szakember készített már felvilágosító írásokat és videókat, hogy rávilágítsanak arra, hogy léteznek olyan problémák, amit csak mi introvertáltak fogunk érteni.

Jung példájában két ember vitatkozik.

-ami az extrovertált számára értelmetlennek hangzik, hiszen ő a külső tényekhez ragaszkodik. Jung megjegyzi, hogy aki jobban oda figyel a külső világra azt hiszi, hogy ő a hitelesebb, hiszen számára a külső világ tényei egyenlőek a valósággal, az introvertált pedig csak álmodozik. Csakhogy a belső világ is erősen valóságos mert a külső világhoz hasonlóan mozgóképekből áll. A belső világnak ezeket a képeit hívjuk fantáziának, melyek ugyanolyan erővel bírnak mint a tények. Minden amit csinálunk egy fantáziából indul. A fantázia nem egyenlő semmivel, nem is egy kézzelfogható dolog, mégis tényszerű. Az introvertáltaknak tehát nem kell mentegetőzniük a fantáziájuk miatt, mert a legélesebb felismerések mind a fantáziából indulnak ki.

"A magába fordulás nem jelenti a világ végleges elutasítását, csak a zavartalanság keresését, mert kizárólag ebből kiindulva járulhat hozzá a társadalom életéhez." -Carl Gustav Jung

Érdekes, hogy Freud viszont az introverziót betegesnek gondolta, holott ő maga is INTJ volt. Talán ez megmagyarázza azt, hogy miért "gyógyította" magát kokainnal.

Az extrok ösztönösen sok figyelmet szentelnek az arcoknak, aminek következtében elönti őket a dopamin. Ez pedig az addiktív viselkedésben is szerepet játszik. Úgy tűnik, hogy az extrok rövidebb idegpályát használnak az információ során, ami az agy szenzoros feldolgozásárt felelős részein halad át. (látás, hallás, ízlés, érintés) Ez a pálya is a dopamintól függ. Ahhoz, hogy működjön a "varázslat" többre van szükség mint nekünk introknak.

Mi introvertáltak egy kicsit másképpen közelítjük meg a dolgokat. A mi esetünkben egy kicsit több vér áramlik az agy irányába és ez az információfeldolgozás során bonyolultabb pályákon halad az agynak arra a részeire, amelyek az emlékezésben, tervezésben, problémamegoldásban vesznek részt. Mi sokkal érzékenyebbek vagyunk a dopaminra, tehát nagyon kevés is elég ahhoz, hogy túlstimulálva érezzük magunkat. A mi kedvenc neurotranszmitterünk az acetilkolin, ami egész más hatást vált ki. Ez a vegyület a nyugodt éberség és a relaxáció érzését váltja ki, hatással van az emlékezőképességre, és könnyebbé válik a tanulás. Jung azt tanácsolta az introvertáltaknak, hogy;

"Saját világa biztonságos kikötő, féltve őrzött, körülbástyázott kert...Legjobb teljesítménye az, amit saját eszközeivel, saját ösztönzésére, a maga módján visz véghez."