Jung hosszasan elmélkedik arról, hogy az ő korára a pszichológia már nem elméleti, hanem gyakorlati alapokon nyugvó tudományág. Tehát az elméleteik nem filozofálgatáson, sokkal inkább megfigyelésen alapszanak. Mégis, amikor előadta az anima-elméletét, többen kitalációnak gondolták, de ő határozottan kiállt amellett, hogy az animáról alkotott gondolatai is szigorúan a megfigyelésein alapszanak. Jung szerint, mégis ha el szeretnénk mélyülni a témában, legelőször meg kell ismernünk a „szüzügia-motívum” fogalmát, ami minden kétséget kizáróan egy mitológiai elképzelés.

A syzygia/suzugia a görög nyelvben összekapcsolódást jelent, egyfajta egységet, egyűtállást, sorrendet. „A gnoszticizmusban a szüzügia az örökkévalóságnak egy aktív és passzív, egy férfi és egy női isteni részből – ezek mint ellentétek egészítik ki egymást – álló egységét jelenti, magába foglalja a totális isteni hatalmat (pléróma), és önmagában jelképezi a gnosztikus Isten megismerhetetlenségét.” Ezt a terminológiát Valentinosz (kb. 100-165) ókeresztény teológus, a gnoszticizmus egyik legjelesebb képviselője használja előszeretettel.

Jung Démokritosz atom-elméletére hivatkozik, amit az idő igazolni talált, bár a valóságtól elrugaszkodott gondolat lenne, hogy Démokritosz képes lett volna megfigyelni az atomi részecskéket. Honnan hallhatott tehát Démokritosz a legkisebb alkotóelemeinkről? Jung ezt nevezi archetipikus elképzelésnek, ami olyan ősképekből jön, ami nem a fizikai események leképződéseiből, hanem lelki tényezők termékeiből ered, melyeket a hagyomány útján örökítünk tovább.
Nyilván ha az archetipikus elméleteket a materializmus irányából szeretnénk megragadni, az elméleteinket semmivel sem fogjuk tudni bizonyítani. Sőt éppen ellenkezőleg, a tapasztalás az lesz, hogy a psziché a fizikai folyamatot olyan képsorozatokra bontja le, ami az objektív történésekkel nem igazán van összefüggésben. De egészen addig, míg az emberi pszichét nem ismerjük 100%-ban, a pszichés folyamatokat pedig nem tudjuk kémcsövekben előállítani, addig érdemes ebből az irányból is vizsgálni a dolgok természetét, a tapasztalatainkat pedig „rejtélyes természetű autonóm valóságként” kezelni.
Az anima is az egyik ilyen ősképszerű természettel rendelkező fogalom egyike, amit Jung a pszichoterápiás gyakorlatában figyelt meg, és óvva intett bennünket, hogy ezt valamiféle keresztény dogmaként, vagy a lélekről alkotott filozófiai elgondolással azonosítsunk. Jung szerint a pszichológiának a transzcendentális gondolatokat mindig minden esetben projekcióként kell értelmeznie. Ezt pedig már a pszichoanalízisből jól ismerjük, egy tudattalan automatikus folyamat, amit egy objektumra vetítünk, amiből úgy tűnik, mintha ez a tárgy tulajdonsága lenne. A projekció viszont abban a pillanatban megszűnik, amikor az egyén tudatosítja magában, hogy a gondolat az valójában az övé volt. Jung Euhémerosz példáját veszi elő, aki hozzájárulhatott az ókori többistenhit meggyengüléséhez a tanításaival, miszerint ezek az istenképek csupán csak az emberi jellemek tükörképei voltak. Tehát ha figyelembe veszünk egy-két misztikus keresztény látomást, amiben az Isten, mint anya, apa, férfi és női szubsztanciák összesége, akkor abból lehet következtetni, a szüleinkkel való projekcióra. Különösképpen annak tudatában, hogy az egyház már jó ideje eretnekségnek bélyegezte a Szentháromságból a női elemet.
Csakhogy a szüleink azok eléggé valóságosak és a velük kapcsolatos gondolatok is tudatosak, a projekció viszont csak akkor projekció, ha tudattalan tartalmakat vetítünk a tárgyra. Tehát mivel a projekció mindig tudattalanul történik, és csak ezután lehet felismerni, a szülői képek kivetítése a legkevésbé sem alkalmasak magára a projekcióra. Valami mást kell tehát feltételeznünk. Jung visszakanyarodva Freud és Ferenczi felé, az indulat-áttételi esetekkel magyarázza a jelenséget, amikor a páciens már tisztában van azzal, hogy az apaimágót vetíti a terapeutára, de azt, hogy projektálna, azt nem ismeri el. Tehát gondolhatunk akár a vérfertőző szexuális fantáziákra, vagy erős érzelmekkel telített tartalmakra, amit a heves ellenállás elfojtott és ezért tudattalan.

Jung a személyes tartalmak tudattalanul elfojtott, de tudatosítható részeit személyes tudattalannak nevezi el. És a nevéhez köthető talán legnagyobb felfedezése, a kollektív tudattalan fogalma, ami a tudattalan mélyebb rétegeit, az ember személytelen általános alapjellemzőit adja, amiből egy tágabb értelemben vett személyiség bontható ki, amit tudatosítani nem annyira örvendetes következménynek tekintett. Ebből a kollektív pszichéből létrehozott szeletet pedig perszónának nevezte el. A kifejezés eredetileg azt a maszkot jelentette, amit a színészek hordtak és azt a szerepet jelölte, amit éppen játszottak. A perszóna tehát csak egy véletlen szelete a kollektív pszichének, ami azt a látszatot kelti, hogy individuális, miközben csak egy szerep, amiből a kollektív psziché beszél. Nyilván az, ami a neved, a munkád, a családban vagy párkapcsolatban betöltött szereped, ahogy a közösségi médiában megnyilvánulsz az egy valóság, de a személyed tekintetében ez mind csak egy másodlagos valóság. Egy kompromisszumos képződmény, aminek létrehozásában másoknak sokkal nagyobb szerepük van.

A gyermek számára a szülőknek nagyon meghatározó szerepük, de felnőtt korban a szülőimágók lassan kiszorulnak a tudatból, így idegenszerűként megmaradnak egy külső pszichés térben. A férfi számára a nő egy közvetlen környezeti hatás, ami immár a szülők helyébe lép és egy autonóm természetű imágót hoz létre. Ellentétben viszont a szülőimágókkal, ez nem azért történik, hogy lehasadjon, hanem, hogy fenntartsa az asszociációt a tudattal. A két nem közötti eltérő pszichológia egyfajta inspiráció egymás számára. Tehát például azok a dolgok, melyekben a nők erősebbek, egyfajta irányt mutatnak a férfinak is. Senki sem kizárólagosan férfias vagy nőies. Mégis van egyfajta sztereotip elvárás, hogy a férfi a nőies, míg a nő a férfias tulajdonságait lehetőség szerint nyomja el magában. Ezek az elfojtott tulajdonságaink pedig szépen lassan felgyülemlenek a tudattalanunkban. És mikor párválasztásra kerül sor, olyan személyre fog esni a választásunk, aki a legalkalmasabb lesz az elfojtott tudattalan női illetve férfi részünk projekciójának befogadására.
Első hallás után mindez talán ideálisnak is tekinthető, de ha figyelembe vesszük azt, hogy a projekció a saját magunk legrosszabb gyengeségeit is tartalmazza, amivel immáron konkrétan párkapcsolatba is kerültünk, cseppet sem ennyire egyértelmű a helyzet. Habár Jung szerint ez megmagyaráz egy-két különösen meghökkentő házasságot is. Nyilván a férfi és női imágók nem individuális, mint inkább kollektív jellegűek.


És hogy egy kicsit visszaforgassam Jung vallási analógiáját, gondoljunk úgy az animára és animusra, mint a tudattalanunkba száműzött autonóm énrészekre, ami támogatja egy láthatatlan személyes lény képzetét. Ez a lény látszólag nincs a halandó testiségünkhez kötve, ezáltal feltételezhetjük az ő halhatatlanságát is. Ezt a gondolatmenetet figyelembe véve, és azt a szép nagy ívű kört, amit eddig megtettünk, mostanra talán érthető, hogy miért mondta az Jung, hogy a transzcendentális gondolatokat mindig minden esetben projekcióként kell értelmeznünk. A keresztény nézetek mindig extravertált jellegűek, ők nem mondják azt, mint a buddhisták, hogy az Istent magadban keresd. Ráadásul a női kvalitást le is szakítják magukról és a hagyományokat követve egy olyan lélekkel próbálnak azonosulni, ami az énjüktől többé kevésbé különbözik. Ezzel szemben a buddhisták ugyanezt a „mély-énnel”, azaz a jungi terminológia szerint a Selbstnek tulajdonítják. Mind két esetben ebből a pszichés alapból jön a halhatatlanság gondolata, noha a keleti szemlélet nem ismeri sem az anima, sem a perszóna fogalmát. Ez sem a véletlen műve, mert a két fogalom között kompenzációs kapcsolat áll fenn. Rendszerint a hétköznapi perszónáinkat a magánélettel kompenzáljuk, ami nem ritkán nevetségesen különböző alakok formájában is megmutatkozhat, így ezeknek a következményei a tudattalanunkra is hatással van.

"Vegyük ezt a pincért. Eleven és túlzó gesztusai vannak, egy kicsit túl pontos, egy kicsit túl gyors, egy kicsit túl eleven lépésekkel közeledik a vendégek felé, egy kicsit túl szolgálatkészen hajol meg, hangja, szemei kicsit túlságosan is a vendég parancsát leső érdeklődést fejeznek ki, végül íme, mikor jön vissza, utánozni próbálva járásával valamely ki tudja milyen automata hajthatatlan szigorát, a tányérokat úgy próbálja hordozni, hogy egy kötéltáncos vakmerőségét mutassa, állandóan bizonytalan egyensúlyi helyzetbe hozza őket, amit egy könnyed kéz- és karmozdulattal újra és újra korrigál. Mozdulatait úgy igyekszik összekapcsolni, mintha egymást vezérlő mechanizmusok volnának, mimikája és hangja is mechanikusnak tűnnek; a dolgok mozgékonyságát és könyörtelen gyorsaságát ölti magára. Játszik, élvezkedik. De mit játszik? Rövid megfigyelés után rájöhetünk; pincért játszik."-Jean-Paul Sartre

Jung azt mondja, hogy egy jó perszóna felépítésével ingerlékenységgel kell fizetnünk. Egyszer megismerkedett egy úriemberrel, akiben hibát nem lehetett találni, már-már olyan volt, mint egy szent. Három napig forgott a köreiben, de halandók semmiféle fogyatékosságát nem lehetett benne felfedezni. A férfi társaságában egy idő után a kisebbrendűségérzete kezdte mardosni és azon gondolkodott, hogyan válhatna ő is jobb emberré. A negyedik napon azonban beszélgetett a feleségével, amiből megtanulta, hogy aki eggyé válik a perszónájával, minden zavaró tényezőt megjeleníthet a saját feleségén, anélkül, hogy a nő ennek tudatában lenne, aki ezért az önfeláldozásért cserébe súlyos neurózissal fizetett.

Az ideális férfi perszónáját belülről kompenzálja a női gyengédség. Míg az individuum kifelé játssza az erős férfit, addig a belső animává válik. Merthogy az anima szemben áll a perszónával. De ha valaki görcsösen játssza a perszónáját, addig az anima a sötétben marad és ezt is vetíti tárgyra. Történetesen, ha ez a tárgy egy nő, akkor az a nőiessége rovására történik, ezáltal pedig azt vetíti a párjára, hogy ebben a kapcsolatban alacsonyabb rendű a párjánál. Ugye, hogy egy cseppet sem ideális?

Ahogy a buddhizmus, úgy a pszichoanalízis is komolyan veszi a téves azonosulásokat. Egy mesterséges személlyel való azonosulás mindig következményekkel jár. A világ ennek ellenére elvárja tőlünk, hogy lehetőleg minden pillanatban azonosuljunk a perszónáinkkal, de ezzel a belső világunk csak kiszolgáltatottabbá válik. Az egyénnek az önmegvalósítás szempontjából muszáj elkülönítenie magát attól, akinek tűnik, vagy aki valójában. De ami tudattalan, attól nem tudjuk magunkat leválasztani. A perszónáinkat még csak-csak felismerjük, de az animát és az animust, ami mélyen bennünk van már nem feltétlenül. Egy erős férfi nem biztos, hogy felvállalja a nőies gyengédségét, míg a nő sem feltétlenül hivalkodik a maszkulinitásával. Noha mára már, kétség kívül a hagyományos maszkulinitás átalakulóban van. Jung egyébként is kifejezetten a nyugati ember problémájának látta a perszóna és anima konfliktusait, melyek oldására a természeti népek hagyományaihoz nyúlt vissza, akik fél lábbal a racionális világban, fél lábbal pedig a szellemi világban élték a mindennapjaikat.

Forrás;
{{Carl Gustav Jung - Az archetípusok és a kollektív tudattalanl}}
{{Carl Gustav Jung - Két írás az analitikus pszichológiáról}}
{{R. D. Laing - Az én és mások}}
{{https://hu.wiktionary.org/wiki/sz%C3%BCz%C3%BCgia}}

Bevezető;

Mielőtt belekezdenék a kis esszémbe fontosnak tartom megjegyezni, hogy ez mai szemmel nem egy tudományos alaposságú írás, mert Sigmund Freud pontosan 116 évvel ezelőtt írta meg szadomazochizmussal kapcsolatos gondolatait, amit én most igyekszem egy csokorba gyűjteni, és a kedves olvasó számára is fogyasztható formában tálalni és néhány saját megjegyzéssel tarkítani azt. A klinikai értelembe vett szadizmust és a szexuális szadizmust az orvostudomány még csak 1994 óta különbözteti meg. 1995-ben Dánia volt az első olyan ország, amelyik törölte a szadomazochizmust a betegségek közül és nem szexuális devianciaként értelmezik azt. Amikor Freud megírta a „Három értekezés a szexualitásról” című írását, még bizonyára a klinikai és szexuális szadizmus fogalma több helyen összemosódhatott. Mi a BDSM-ben mindig minden esetben kizárólag szexuális szadizmusban gondolkodunk. Így nem követ el nagy hibát az, aki szkepticizmussal kezeli ezt az írást. Freud tisztában volt a saját hiányosságaival, én mégis azt gondolom, hogy számos gondolta a mai napig érvényesek maradtak. Hiszen a pszichoanalízis iskolája tudományos szempontból, mind a mai napig egy se nem cáfolt, se nem megerősített irányzat maradt. Így ennek elbírálása még mindig a jövő zenéje. A bevezetőmet pedig a szerző saját szavaival zárom, amit a könyve második kiadásához írt.

„Egyébiránt nincs bensőbb vágya, mint hogy ez a könyv gyorsan elavuljon olyképp, hogy ami újat egykor hozott, általánosan elfogadtassék, a benne foglalt tökéletlenségeket pedig helyesebb ismeretek váltsák fel.”
Bécs, 1909. december havában
Freud

Hajlandóság;

A szadizmus és mazochizmus elnevezés Richard von Krafft-Ebing, német-osztrák orvos, igazságügyi orvosszakértő, pszichiáter és szexológus nevéhez fűződik. Freud megjegyzi, hogy ugyanezt a jelenséget korábban „algolagnia” néven ismerték, ami kifejezetten csak a fizikai fájdalom okozta szexuális élvezetet foglalta magába, de Krafft-Ebing értelmezése szerint már nem csak ez, de a megalázottságokban és alárendeltségben való gyönyör is idetartozik. Ezt a nézetet egyébként én is osztom, amikor arról szoktam írni, hogy létezik egy fizikai síkon történő szadizmus, és egy mentális síkon történő szadizmus is.

Freud azt mondja, hogy a szadizmus gyökereit a normális nemiségben is tetten lehet érni, különösen a férfiak szexualitásában, mert a férfiaknál a csábítás eszköze mellett gyakran szerepet játszik egyfajta „támadókedv” is, ami a nemi tárgy* ellenállása ellen törekszik.
A mazochizmus ellenben már jobban eltávolodik a normalitástól, és Freud a szkepticizmusát fejezi ki a fogalommal kapcsolatban. Mert arra következtet, hogy a mazochista vágyak éppen úgy a szadizmusból fakadnak átalakulás útján, úgy, hogy a szadizmust az illető saját személye ellen fordítja szexuális tárgy hiányában. A klinikai elemzések pedig eddigre azt mutatták, hogy itt több tényező együttes hatása felelhet a mazochista identitás rögzüléséért, példának okáért a kasztrációs szorongás és a bűntudat. (Az elmélet szerint a gyermek attól tart, hogy az azonos nemű szülő károsítja a nemi szervét (pl. A fiú fél az apjától) az ellenkező nemű szülővel szembeni szexuális érzelmek büntetéseként (pl. anyja). Bár tipikusan fiúkhoz társul, a kasztrációs szorongás elmélete szerint különböző módon tapasztalható mind a férfi, mind a női nem esetében. A lányok kasztrációs szorongásának megfelelője az pénisz irigység, amikor is felfedezik, hogy nekik nincs péniszük. A kasztrációs szorongás és a halálfélelem között összefüggést találtak.)

^{Ezt az illusztrációt szándékosan vállasztottam a teremtéstörténetből, mert Ádám és Éva első reakciója, miután mind ketten ettek a tudás fájáról, az hogy eltakarták a szemérmüket. Nem annyira vallási, mint inkább szimbolikai értelemben van ennek jelentősége. Az én értelmezésem szerint azért takarják el magukat, mert itt fedezték fel az emberi mivoltukat, itt ébredtek öntudatra, itt szembesültek azzal, hogy halandóak. És ami halandó, az múlandó is. És ennek a tudásnak a birtokában az ember többé válik a többi élőlénynél.Halálszorongó élőlénnyé.}  

Freud szerint a szadomazochista emberek legfeltűnőbb tulajdonsága, hogy a szadista és mazochista tendenciák egyszerre vannak jelen egyazon személyben. Ezt a véleményt is osztom, annak ellenére, hogy a BDSM-ben kizárólagos szadistaként határozom meg magam, de valójában ez úgy 20% mazochizmusból és 80% szadizmusból tevődik össze. A mazochizmusomat pedig általában lelki síkon szoktam megélni. Tehát Freud azt mondja, hogy a szadista az mindig mazochista is egyben, mert megvan a hajlam benne, igaz az aktív vagy passzív oldal, hol erősebben fejlődik ki, ami egyik vagy másik irányba működteti az illető nemiségét.

Inverzió;

Tehát az jól látszik, hogy ezek a hajlamok ellentétpárban működnek, Freud szerint azonban nem lehet mindent a nemiség agresszív jellegéből levezetni. Tesz egy gondolatkísérletet arra, hogy ezeket az ellentétpárokat a „kétneműséggel” hozza kapcsolatba, ahol szintén két ellentét keveredik, a férfi és női tulajdonságaink. Ez egy nagyon konkrét utalás az inverzós hajlamra. Az invertáltak a freudi terminológiában azok, akik a nemi tárgy tekintetében mutatnak eltéréseket. A tudattalan lelki életben a libidó időnként az azonos nemhez kötődik. Ennek azonban különböző fokozatai vannak. Ha egy ma is használatos gyűjtőfogalommal kéne analógiába állítanom, a legkifejezőbb szerintem a „queer” lenne. Az ellentétpárokban fellépő részletösztönök, még a pszichoneurózisok* egyik jellegzetes tulajdonsága is. Ebben az esetben a libidó és a szadizmus kapcsolata közvetíti a szerelmet gyűlöletté, a gyöngédséget pedig ellentétes indulattá. Ez a neurózisokra igen jellemző, a paranoiára pedig teljes egészében. Csendben jegyzem meg, hogy egyes szerzők szerint a paranoia nem is más, mint elfojtott homoszexualitás. Egyébként a neurózisok tudattalan gondolatmenetében általában nincs jelen a fetisizmusra való hajlam. Ahol a tudattalanban olyan ösztönökre akadhatunk, ami ellentétpárral képes kapcsolódni, ott az ellentét is jelen van. Tehát, aki a tudattalanjában voyeur, az egyúttal exhibicionista, aki pedig a szadista törekvéseit fojtja el magában, annál ez mazochizmusban nyilvánulhat meg. A kényszerneurózisoknál* gyakran a szexuális impulzusok új nemi célokat teremthetnek, hogy az illető kielégüljön, és így energiája levezetődjék. Szóval a voyeur és exhibicionista hajlamnál a szem fog az erogén zónának megfelelni, míg a szadomazochizmusnál pedig a bőr, ami már-már érzékszervvé alakul.

Történelem előtti ősidő;

Freud úgy gondolja, hogy már az újszülött gyermek is a szexualitás csíráit hordozza magával, melyek egy darabig tovább fejlődnek, majd elnyomja azt, és úgy 3-4 éves kortól mutatkozik újra észrevehető formában. A dolog érdekessége még, hogy az emberek nagy része, -nem mindenki- az élete első 6-8 évét majdhogynem teljesen elfelejti. A lappangási időszakban alakulnak ki a lelki adottságaink, úgy, mint az undor, a szeméremérzet, a szépnek és az erkölcsösnek a következményei. A szexuális energiák a lappangási időszakban sem szűnnek meg, csak csökken az energiájuk.
Havelock Ellis, angol orvos, eugenikus nevéhez fűződik az „autoerotizmus fogalma. Ez dióhéjban arról szól, hogy a gyermek a saját testén keresztül elégíti ki magát. Például a táplálkozás közben átélt kellemes érzésre visszaemlékszik, és ezután valamilyen bőr, vagy nyálkahártya szopogatásában találja meg újra a kielégülést. És, mint ahogy a kényszerneurózisoknál korábban is írtam, a gyermek szája erogén zónává alakul át. De más izomműködés is idézhet elő kielégülést. A végbélnyílás már csak a helyzeténél fogva is közvetíthet nemi energiát, ráadásul ennek a területnek az erogén jelentősége is nagyon nagy, ami akár az egész életünkre is kihatással lehet. (Orális és anális fixációk)

A szadizmus egyébként is közeli rokonságban áll a gyermeki természettel, mert a részvétre való képességünk csak később fejlődik ki, mint a hatalomba kerítés ösztöne. Azok a gyerekek, akik az állatokkal és játszótársaikkal különösen kegyetlenek, és korán, erősebben érvényesül a nemiségük, feltételezhető, hogy a szexuális energiájuk prioritást élvez. A részvét hiányának korlátozó hatása nélkül pedig a szadista és erogén ösztönök összeolvadnak, és ez határozza meg az illető későbbi szexuális identitását. Freud itt jegyzi meg, hogy mivel általában a mazochizmus erogén gyökere a farbőr fájdalmas izgatása, célszerű azoknál a gyerekeknél elkerülni a testi fenyítést, akik szadisztikus tendenciát mutatnak, mivel ez kiváltképpen alkalmas lehet arra, hogy a libidót eltereljék vele.

Úgy 3 és 5 éves kortól jelentkezik a gyermekekben a tudni vágyás ösztöne. A magam részéről a szadizmust konkrétan ide szoktam levezetni, és ezt Freud sem kerüli meg. Bár ugyan megjegyzi, hogy a tudásvágyat nem lehet a szexualitásnak teljes egészében alárendelni, de az mégis csak a birtoklási vágy, a hatalomba vétel egyik megnyilvánulása, és a voyeurizmus egyik mozgatórugója. Hiszen a gyermek érdeklődését nagy erővel izgatják a nemi problémák és az is könnyen lehet, hogy éppen ez a kíváncsiság ébreszti fel benne a nemiséget. Ugye az egyik legalapvetőbb kérdés, amivel mi szülők elsőkörben találkozhatunk, hogy „tényleg a gólya hozza a gyerekeket?”.

És ha már a kíváncsiság ilyen nagy jelentőséggel bírhat a gyerekeknél, azt sem lehet kizárni, hogy egy élettapasztalatot félrekódolnak. Néha előfordul, hogy a kisgyerek meglátja a szüleit közösülés közben. Ilyenkor a szexuális aktust birkózásnak, bántalmazásnak, erőszakosnak foghatják fel, ami szadisztikus irányba elterelheti a későbbi nemi céljukat. És, hogy egy kicsit kihivatkozzak Vekerdy Tamás gyermekpszichológusra, még halála előtt néhány évvel fejezte ki az aggodalmát azzal kapcsolatban, hogy az óvodákban valóban egy olyan tendenciát lehet tetten érni, ahol a gyermeki szexualitáshoz szadisztikus asszociációk kapcsolódnak.
Sok gyermek birkózás vagy verekedés közben érez először a nemi szervén ingert, ami egyrészt az izommozgásokból, másrészt az ellenfél bőrével való érintkezésből fakadhat. Freud szerint az, ahogy az izomműködés előmozdítja a szexuális ingert, abban talán a szadisztikus ösztön egyik gyökerét fedezhetjük fel. A verekedés és az izgalom közötti kapcsolat meghatározóvá teheti azt, hogy az illető nemi ösztöne melyik irányba halad a későbbiekben.  Nem mellesleg például a megijedéssel járó indulat is átterjedhet a nemiségre.

Szadisztikus-anális organizáció;

Paul Eugen Bleuler svájci pszichiáter és humanista nevéhez fűződik az ambivalencia fogalma. Ez lényegében egy ellentmondásos hozzáállást ír le egy tárgyhoz, vagy kettős élményhez, amit vagy egy egyén vagy egy tárgy okoz. Tehát a tárgy kiválthatja az emberben két ellentétpár egyidejű jelenlétét. Bleuler úgy gondolta, hogy az ember ambivalenciája lényegében perdöntő bizonyíték az ember skizofréniájára. Freud úgy írja, hogy a szadisztikus-anális organizáció, már inkább csak a kóros esetekre vonatkozik. Ugye itt nehéz azt eldönteni, hogy az illető az megrekedt az anális fázis fejlődési szakaszában, vagy valamilyen külső tényező hatására ide regresszált.
Vannak gyerekek, akik a végbélnyílásuk erogén ingerlését kihasználják, úgy, hogy a székletüket visszatartják, a felhalmozódott széklet pedig heves izommozgást vált ki, ürítésnél pedig erős ingert gyakorol a nyálkahártyára. A fájdalomérzet mellet ilyenkor kéjérzetet is átélnek. A béltartalom tehát úgy viselkedik, mint egy nemileg izgató szerv. Valójában a gyermek azért takarékoskodik a kakilással, mert egyúttal „rosszalkodik” is. Ha teljesíti a cucc kiürítését engedelmességet, ha pedig megtagadja, akkor dacot fejez ki a környezete számára. Idősebb gyerekeknél, pedig nem is annyira ritka jelenség a végbélnyílás maszturbációs izgatása. Ha a gyermek fejlődése ebben a szakaszban fixálódik, akkor az egy pszichopatológiai kórkép, kényszerneurózis kialakulásához vezet, ráadásul speciális karaktervonások kialakulásához is hozzájárulnak. A fixáció jellemzője felnőtkorban, az önfejűség, konokság, a pontosság és a rend túlzott szeretete, kényszeres magatartási zavarok. A szadizmus dominanciája és az anális zóna jelentősége egy archaikus jelleget kölcsönöz ennek a fejlődési szakasznak. Az ösztönellentétpárok pedig itt nagyjából egyenlő mértékben vannak kifejlődve.

Dinamikusan fejlődő elemző művészet;

A pszichoanalízisre Freud nem tudományként, hanem mint értelmező művészetként gondolt. Kezdetben az analizáló orvos arra törekedett, hogy a beteg előtt elrejtett tudattalanjára rátaláljon, majd azt a megfelelő időben közölje a pácienssel. De úgy 20-25 év kitartó munkájával a pszichoanalízis módszerei és céljai is megújultak, hiszen amint megszületett az analízis, született egy olyan igény, hogy a beteg a konstrukció helyességét a saját emlékeivel igazolni tudja.

És ezen a ponton a hangsúly a beteg ellenállásaira esett, tehát az új művészet már inkább ezeknek az ellenállásoknak a korai felismerésére és feloldására fókuszáltak. Egyébként ezt az elméletet később Freud lánya, Anna Freud dolgozta ki részletesebben az „Én és elhárító mechanizmusai” című munkájában. Ezek olyan tudattalan stratégiák, amivel az egyén a pszichés feszültségét oldani vagy megszüntetni kívánja. Ezt először még Freud figyelte meg a neurotikus páciensein, ahogyan azok élesen reagálnak a gesztusaira, sőt időnként, mint terapeuta, még az álmaikban is megjelent. Freud arra következtetett, hogy a betegek a saját elfojtott indulatiakat vetítik ki a terapeuta személyére, amit el is nevezett indulatáttételnek. Érdekes módon a betegek az ilyen indulatokra adott reakciókra érzékenyen reagáltak, ezt pedig viszontáttételnek nevezték el, aminek a lényege, hogy a terapeuta az apa vagy anya analógiáját játssza el a terápiás beszélgetésekben, és az eredeti mintákat korrekciózva, helyes megoldási mintákat mutasson nekik.
Fontos megjegyezni, hogy a viszontáttétel elméleti alapjait Ferenczi Sándor fektette le, aki úgy gondolta, hogy a gyermekkorból felidézet, felnőttek által elkövetett agresszió, gyakran valóságalappal rendelkezik, és ezek okozzák a pszichés megbetegedéseket. És azok nem az Ödipusz-konfliktus kivetítései, ahogy Freud korábban gondolta. Ez a nézetkülönbség végül kettejük kapcsolatának végleges megromlásához vezetett.
 

Igen ám, de a beteg még így sem volt képes a benne elfojtottakra teljesen visszaemlékezni, helyette inkább a jelen élményeként újra ismételte azt. Ebben az esetben nem a tudattalan ellenállásával állunk szemben, mert éppen az elfojtott dolgok próbálnak a felszínre jutni, csak ezt az ego ezt nem engedi. Ez éppen az örömelvet szolgálja, hiszen azt a kínt próbálja elkerülni, ami az elfojtott tartalom felszabadulásával járna. Egyszerre kín és egyszerre öröm. Kín az egónak, öröm a tudattalannak. A kín az izgalom fokozásával, míg az öröm annak csökkenésével függ össze. Jung egy ókori misztikus mondással írta le ezt az analitikus technikát, „Add oda, amid van, s te is kapni fogsz!” Merthogy fel kell adnunk szinte az összes dédelgetett illúzióinkat ahhoz, hogy valami mélyebb és szebb jöhessen létre bennünk, tehát csakis az önfeláldozás útján sikerülhet újra önmagunkra találnunk. Jung egyébként nem veti el teljesen a freudi irányzatot, de élesen bírálja azért, hogy kiemelkedő jelentőséget adnak a szexuális ösztönöknek a konfliktusok keletkezésénél. Mert ha ezt a birtokbavétel ösztöne, az akarat, helyesebben mondva az életösztön váltja fel, mint elsődleges szempont, az analízis is pontosabb képet fest a valóságról. Freud pedig lényegében elismeri Jung igazát, amikor megalkotja a Halálösztön és életösztön című hiánypótló munkáját.

Halálösztön és az életösztön;

Freud úgy definiálja az ösztönt, hogy „az élő organikus anyagokban bennlakozó törekvés egy korábbi állapot visszaállítására”. Pedig korábban pont fordítva, a reprodikció, az önfenntartás felé való törekvés. Valójában mind a kettő helyes, egyfelöl a konzervatív ösztönök, míg a másik irányból az önfenntartási ösztönök hatnak ránk. Freud az egysejtűek szaporodásával von egy elsőre talán bizarrnak tűnő analógiát.
Az „A” egysejtű élőlényben a növekedés egy bizonyos pontján felváltja a nyugalom állapotát egyfajta feszültség. Ennek a feszültségnek a csúcspontján pedig az „A” egysejtű szétválik „A1” és „A2” egysejtűekre. Tehát, amikor „A” csúcspontjára jut, akkor meghal, de ugyanabban a pillanatban tovább él, „A1” és „A2”-ként. Ha a részproduktumok egyikét mindig izoláljuk, és friss vízbe tesszük, lényegében úgy tudjuk az egysejtűt tenyészteni, hogy az nem degenerálódik vagy öregszik. De ha ugyanabban a közegben hagyjuk, akkor a saját anyagcseréjük terméke hatással lesz rájuk és időről időre elöregednek, míg végül el nem pusztulnak teljesen. Szóval, ha elfogadjuk, hogy az ivaros szaporodás az ivartalanból fejlődött ki, akkor azt lehet mondani, hogy szex közben, az egysejtű emlék alapján egyszerre készülünk az orgazmusunkra, a halálra és az osztódásra. Ez lényegében így is van, csupán az orgazmus pillanatától az osztódás időben később, a halál pedig még később megy végbe a mi esetünkben.
Visszaforgatva az analógiát, az élő anyagban két egymással ellentétes folyamatok működnek, építő és lebontó folyamatok. Mindebből talán felismerhető két életfolyamat ösztöne, a halál- és az életösztön. A szexuális ösztönök azok, melyek a többi sejtet tárgyul választják, azoknak a halálösztöneit pedig részben semlegesítik, míg mások a kéjvadász funkciójukat gyakorolva magukat áldozzák föl. Míg a csírasejteknek nárcisztikus* módon maguk számára van szükségük a saját libidójukra, hogy a saját életösztöneiket működtessék, vagy azoknak a rosszindulatú képződmények sejtjeinek, melyek elpusztítják a szervezetet.

Freud már korábban is elismerte a szexuális ösztön egyfajta szadisztikus összetevőjét, ami akár uralkodhat az egyén összes szexuális törekvésén. De az új feltevés itt már az, hogy a szadizmus sem más, mint halálösztön, ami a nárcisztikus libidó hatására kilökődött az énből és kizárólag a szexuális tárgyon nyilvánul meg. Ezután pedig a szexuális funkció szolgálatába áll, kezdetben a szexuális tárgy elpusztításával, majd a szadisztikus ösztön külön válik és a fajfenntartás céljából a nemi irányítást ez az ösztön veszi át, amennyire csak a nemi aktus bevégzése megkövetel. Sőt, azt lehet mondani, hogy az énből kilökődött szadizmus mutatja meg az utat a tárgy felé. Ahol pedig az eredeti szadizmus nem csökken, és nem olvad be, ott áll elő a szerelmi élet ambivalenciája, amiről már szintén olvashattunk az előző részben. Ugyanitt Freud még nem akarta elismerni, hogy a mazochizmus jelentkezhet elsődleges ösztönként. De az új értelmezés fényében ez is változott. Mert akkor úgy definiáltuk a mazochizmust, hogy az nem más, mint szadizmus, ami az illető énje ellen fordult. De ha az ösztön elfordul az éntől a tárgy felé, az az én szemszögéből, elfordulás az éntől a tágyhoz. Tehát ez egy regresszió, visszatérés egy korábbi állapothoz. És ezen az elven a mazochizmus is éppen oly valóságos, mint a szadizmus.

^{*Nemi tárgy: Az objektum, ami által az ösztön kielégül. A tárgy az, ami a legkönnyebben változhat.
*Pszichoneurózis: A neurotikus zavarban szenvedő betegeket neurotikus személyiségnek nevezzük. Valójában a legtöbb hétköznapi ember, hétköznapi értelembe véve neurotikus.
*Kényszerneurózis: Kényszerbetegség, ma ismert nevén obcesszív-kompulzív zavar (OCD)
*Nárcisztikus libidó: Ezalatt a fogalom alatt nem a ma ismert nárcisztikus személyt értjük, hanem azt, amikor az illető libidója tárgy hiányában saját énjében találja meg a tárgyat.} 

Forrás;
{{Sigmund Freud: Három értekezés a szexualitásról}}
{{Sigmund Freud: A Halálösztön és az életösztönök}}
{{Carl Gustav Jung - Két írás az analitikus pszichológiáról (ÖM 7)}}
{{Vona Gábor - Míg a halál el nem áraszt}}

Gyakran rólunk, introvertáltakról azt gondolják, hogy mindig csendesek vagyunk, és keveset beszélünk. Ez egy tévhit, mert azért mi is tudunk sokat beszélni. Sőt ha olyan társaságban vagyunk, ahol kellőképpen oldottak tudunk lenni, és jól érezzük magunkat, időnként annyira elmerülünk a saját mondanivalóinkban, hogy hajlamosak vagyunk megfeledkezni a többi emberről, adott esetben, még akár a beszélgetőpartnerünkről is. Ilyenkor előkerülnek az új, még nem teljes egészében átgondolt elméleteink, a másik embert pedig csak mikrofonnak használjuk, mert lényegében magunkkal vitatkozunk. És ha netalántán egy extrovertált emberbe sikerül belefojtanunk így a szót, az lehet, hogy szorongani fog tőlünk.

Freud úgy vezeti be a szexualitást, hogy az már igen korán, a gyermekkor kezdetén jelen van. Kezdetben ennek a szexualitásnak nincs tárgya csak az önkényes örömszerzés. De ez a személyiség fejlődésével folyamatosan változik.

Freud úgy gondolta, hogy a tárgyszeretés a fiúgyermekek esetében az anyamellnél kezdődik, ami egy olyanfajta tárgyválasztás, amit egy támogatásra szoruló személy gondviselése határoz meg. Az apát a gyermek azonosítás útján veszi birtokba, és ez a fajta viszony egy ideig párhuzamosan halad egymás mellett, de az anyával kapcsolatos nemi vágyak megerősödésével, az apát már mint akadály fogja azonosítani. Ez az amit tulajdonképpen Ödipusz-komplexusnak nevezünk.

Az Ödipusz-komplexus lebomlása együtt jár, hogy a gyerek feladja az anyához való kötöttségét. Ennek két lehetséges kimenetele lehet. Vagy az anyával azonosítja magát, vagy megerősíti az apával kapcsolatos azonosulását. Az utóbbi lenne a normálisabb, mert a fiúgyermek esetében ez az a pont, ahol a fiú jellemének a férfiassága megerősödik. A lánygyermek esetében, értelemszerűen pedig az anyával való azonosulás erősíti meg a gyerek női jellemét.

Freud egyébként ezt az analíziseiből a pácienseinél figyelte meg, ahol gyakran a lányok miután lemondtak az apjukról, mint szerelmi tárgyról, azután már inkább a fiúságukra támaszkodva, az elvesztett tárggyal azonosították magukat, tehát az anya helyett az apával. De ez nyilván azon is múlik, hogy a lánygyermek férfi hajlamai milyen erősek. És itt a kedves olvasó joggal asszociálhat a biszexualitásra, de ennek a koncepciónak mára már komoly bírálata van, amivel talán majd csak később fogok foglalkozni. Helyette egy másik nagy gondolkodóval folytatnám C. G. Junggal.

Jung úgy gondolta, hogy az anyakomplexus az anya közvetlen közreműködése nélkül nem jöhet létre. Tehát az ő tapasztalatai azt mondják, hogy az anya mindig komoly szerepet játszik a gyermekkorra visszavezethető neurózisoknál, és bizony aktív szerepet játszik a zavar kialakulásában. Például amikor egy túlzottan gondoskodó anya gyereke, rendszeren, gonosz állatként vagy boszorkányként álmodik az anyjáról, akkor az a gyerek lelkében hasadást okoz, és máris ott van benne a neurózis lehetősége. Manapság Freudot gyakran elutasítják, pedig az én megítélésem szerint Jung sokkal keményebben fogalmaz a komplexusokkal kapcsolatban. Jung azt mondja, hogy az anyakomplexus a pszichopatológia körébe tartozó fogalom, amelyhez mindig ártalom és szenvedés tapad. Ugyanakkor elismeri, hogy a negatív hatásai mellett pozitív hatásai is lehetnek. Talán itt ezen a ponton érdemes különválasztani a fiú és a lány komplexusokat.

Fiúk:

A fiúk esetében sohasem tisztán jelenik meg az anyatípus hatása, ennek pontosan az az oka, hogy eltér a nemük. Ráadásul minden férfi anyakomplexusában az anyatípus mellet szerepet játszik az anima, a szexuális partner archetípusa. Az anya az első olyan női lény amely hatással van a fiú férfiasságára, és a fiúban is egyre jobban tudatosul az anya nőiessége, amelyre tudatosan vagy tudattalanul ösztönösen reagál. Még jobban bonyolítja a képletet, hogy az önmagát megkülönböztető ellenállás kapcsolatait, állandóan keresztezik az erotikus vonzás és taszítás tényezői. Az anyakomplexus következményei fiúgyermek esetében lehet homoszexualitás, donjuanizmus, és alkalmanként impotencia. Tehát a homoszexualitásnál a heteró alkotóelem tudattalan formában az anyához kötődik, donjuanizmusban pedig minden nőben az anyját keresi tudattalanul.

Lányok:

Csendben jegyezném meg, hogy ez a fajta komplexus Magyarországon már-már társadalmi probléma, Jung pedig nem véletlenül a „Kollektív tudattalanról” szóló munkájában írt erről bővebben.

A lányok anyakomplexusára Jung két lehetséges kimenetelt vázol, a nőiesség elburjánzását, illetve annak teljes elsorvadását. A túlburjánzás az összes női ösztön, elsősorban az anyai ösztön felerősödéséhez vezet. Itt a nő jeleníti meg a negatív aspektust, ahol a nő egyetlen célja a gyerek szülés. (Kövér László: A világ azoké, akik teleszülik)
Itt a férfi nyilvánvalóan mellékes, ahogy Jung is írja, csupán csak a nemzés eszköze, "a gondozásra szorulók közé sorolandó a gyermekkel, szegény rokonokkal, macskákkal, tyúkokkal, bútorokkal együtt.” Itt a nő személyisége is mellékes, többnyire tudattalan, mert azt másokkal azonosulva éli meg. Minél tudattalanabb ez a személyiség, annál erősebb a hatalomvágya. Laza levezetésképpen pedig hozok egy jól ismert példát.



Gladys Presley, Elvis Presley édesanyja egy basáskodó anya volt. Elvis ikertestvére a születésekor meghalt, így az anyja ragaszkodott hozzá, hogy az egyetlen életben maradt fia, 12 éves koráig egy ágyban aludjon vele. A fiatal Elvis pedig úgy érezte, hogy anyja minden szükségletét neki kell kielégítenie. Tehát ez a rögeszmés ragaszkodás vált Elvis nárcisztikus személyiségének táptalajává. Mikor az anyja meghalt, feleségül vette Priscillát, akit arra kényszerített, hogy ugyanazt a fekete frizurát viselje, mint amit az elhunyt anyja is. Viszont ezzel az újradizájnolt Priscillával már nem volt hajlandó ágyba bújni. A legendák szerint mindössze egyetlen alkalommal szeretkeztek, amikor a gyermekük megfogant. Helyette azonban Elvis olyan hölgyekkel létesített szexuális kapcsolatot, akik nem emlékeztették önmagára. Olyan nőkkel pedig nem is szeretkezett, akik korábban már voltak terhesek. Ez egy tipikus példája az Ödipusz-komplexusnak.

És, hogy egy kicsit illúzió romboló legyek a végére, ezt a dalt Elvis 1956-ban nem a magyarokkkal való szolidaritás nevében énekelte el, ezt a gesztust inkább a műsorvezetőnek lehet megköszönni. Elvis valójában azért ragaszkodott ehhez a dalhoz, mert ez volt az édesanyja egyik kedvenc száma.

Liam Howlett 1986-ban kezdett el saját zenéket készíteni. Nagy hatással volt rá a hiphop kultúra, és kezdetben a családi kazettásmagnót használta arra, hogy dalokat összekeverjen. Mint DJ, csatlakozott egy Cut To Kill nevű hiphop bandához, de a várt sikert ez a formáció nem hozta el a számára. 1989-ben Braintreebe költözött, amikor már a rave zenei műfaj a szárnyait bontogatta. Figyelgette a kor előadóit és azt mondta, hogy „Basszus, ezt én is meg tudom csinálni!”

Akkoriban a hiphop alapokhoz már használt egy Roland W-30-as szintetizátort. Bezárkózott a szobájába, és 1990 októberére elkészítette az első demóját, amit az XL Recordingsnak el is küldött. Liam a W-30-as, nyolc különálló kimenetelét használta, mindegyik csatornához egy külön hangmintát rendelt, majd magnószalagra keverte. Az így született muzsikák annyira egyedire sikeredtek, hogy végül ez vált az előnyére. A lemezkiadónak küldött demófelvételek többnyire csúcsminőségű stúdiófelvételek voltak, de az övé egy jóval nyersebb és zajos korai amatőr breakbeat hardcore volt, ami nagyon is imponált a kiadónak.

A What Evil Lurks kislemez közel 7-8 ezer példányban kelt el, amiből egy egész kellemes kis underground rave sláger vált. Ez alapozta meg a későbbi Prodigy formáció alapját. Egy helyi klubban Keith Flint és Leeroy Thornhill megkereste Liamot, hogy annyira bejön a zenéje nekik, hogy szeretnének táncolni alá. Később MC Maxim Reality is csatlakozott, aki a fellépéseken a dalok alá rappelt. Tulajdonképpen ez a 4 srác hozta össze a híres és hírhedt Prodigy-t. Vagy hát pontosabban 5-en voltak, mert valahogy a hölgyekről mindig megfeledkezünk. 1990-ben a csapattal tartott egy Sharky művésznévű táncos lány is, aki többnyire csak a kedvenc dalaira táncolt, többek között ez is volt az oka, hogy korán elhagyta a bandát. 1990 végére Liam szerződést kötött a tagokkal és ekkor Sharky végleg kivált, mert nem tetszett neki az ötlet, hogy kereskedelmi vállalkozássá alakítsa a Prodigy-t. Vagy így vagy úgy, az 1991-es év komoly áttörést jelentett a csapatnak, mert megjelent az első nagylemezük az Experience, ami nagyot hasított.



Liam introverziója a zenei munkában is megmutatkozik, ugyanis a stúdióban mindent egyedül ír, gyárt és rögzít. A Charly kislemezből gyűjtött pénzét keverőre, stúdióra és hangmintákra költötte. Most anélkül, hogy elmerülnék a technikai részletekben, Liam zenéjét a sampling technika, azaz a hangminták újszerű felhasználása határozza meg. És lényegében ez az a momentum, ami miatt ebben a blogban foglalkozom vele. Ha valaki visszaemlékszik a Helter Skelter elmélet című írásomra, ott arról írtam, hogy egy INTP számára roppant élvezetes elfoglaltság lehet megfigyelni a Beatles zenéjének időrendi fejlődését. De, hogy mi haszna lehet a gyakorlatban egy gyűjtemény alapos ismeretének, vagy a szűk területen elért kompetenciának, arra éppen Liam Howlett lehet a válasz.

A sampling technika egy időigényes műfaj. Hónapokig is eltarthat a megfelelő hangminta kiválasztása, és a végeredmény igen drága mulatság is lehet. Ugyanakkor ezek a hangminták egy nagyon különleges hangulattal járulnak hozzá a dalhoz. Egy vokális hangminta, a háttérben megfűszerezve néhány új dobalappal egy teljesen új és extra életérzéssel ruházzák fel a dalokat. Liam elmondása szerint ez egy pszichológiai dolog is. Ha például azt mondják, hogy nem használhatja az adott hangmintát, akkor saját magának kell létrehozni egy újat. És mivel elégedett volt az eredeti elképzeléssel, ez már nem biztos, hogy egy új koncepció szerint is így lesz. És akkor könnyen meglehet, hogy az addigi munkája teljes egészében a kukában fogja végezni. Tehát egy ilyen esetben például Max Romeo, Chase the Devil című nótája nélkül sosem születhetett volna meg az Out Of Space.

Liam INTP mivolta éppen a hangmintákkal való játékán érhető tetten. Ez az a rész, amit a mozaik szóban N-nel jelölünk, azaz Intuitív észlelés. Ebben az esetben a tapasztalásban az összefüggések, a többértelmű jelentések megragadásán van a hangsúly. Jung szerint itt az egyén az észlelésében a „tudattalan” utat követi. Hirtelen valami bekattan, és ráismerés formájában megjelenik valami új a világban. Az intuitív észlelő világa túlmutat azon, amit a jelenben megtapasztalunk, beleértve a jövő eseményeit, és az elvont összefüggéseket is. Míg egy Érzékelő észlelő személyiség gondolataiban egy alma, a piros zamatos illatos gyümölcs képét hozza elő, addig az intuitív személynek Ádám és Éva története, vagy egy almás kalács receptje. Vagy jelen esetben az X-Akták sorozatot nézve, egy a filmben felcsendülő hangeffektet meghallva és tovább gondolva, egy teljesen új rave sláger áll össze az elméjében.

Valójában ez is egy hatalmi játszma, ami arról szól, hogy tudok valami olyat, amit ti nem. Liam az analitikus zenei készségkészletét és hangminta gyűjteményét megtanulta, hogy hogyan transzportálja át kreativitássá, és ez válik az ő dominanciájává az elektronikus zenei színtéren. Olyannyira így van ez, hogy 1994-re, a Music for the Jilted Generation albumjával sikerült teljesen megreformálni a rave zene műfaját. Az eddigieknél egy sokkal impulzívabb és sötétebb hangulatú hangzásvilágot tár elénk, fergeteges ritmusképletekkel, fülbemászó dallamokkal és változatos zenei megoldásokkal. A Music for the Jilted Generation egyben generációs terápiává is vált, hiszen a hétköznapi nyomást és az információs túlterheltség okozta stresszt, kiváltképpen alkalmas, hogy rövidre zárja. Tehát Liam zenéje egyben feszültséglevezető szerepet is betölt. És mindezt képes úgy átadni, hogy a produkcióban nem is szükséges, hogy extrovertált szerepet vállaljon. Ezt a feladatot a lehető legeredményesebben képes ellátni Keith, Maxim és Leeroy, miközben ő a háttérben mindent a kezében tart és irányít.

A Prodigy majd 3 évig nem jelentkezik új albummal, de ezalatt az idő alatt is teljes gőzerővel turnéznak, és a banda arculata is letisztulni látszik. Ez csak még jobban megerősíti az introvertált zenei motor és extrovertált arculat megjelenését. Maxim mellet Keith is időnként mikrofont ragad, olyannyira, hogy frontemberként kezd funkcionálni. 1996-ra ki is jön egy kislemez, a Firestarter, ahol Keith meglebegteti a punk rock stílusú énekhangját. Még az év végére kijön a Breathe kislemez és egy videoklip, ahol szinte egy új Prodigy-t ismerhettünk meg. 1997 nyarára pedig megjelenik a The Fat Of The Land nagylemez, ami az eddigiekhez képest is pörgős és vad alkotás lett. Az industrial/elektro techno és punk rock elemeit vegyítve ismét sikerült a mainstream zeneiparba betörni, de úgy, hogy a Prodigy megőrizte az underground mivoltát. Ez az album már nem csak egy zenei utazás, de egyben spirituális utazás is. Elég csak a Narayan című dalra gondolni, ami valójában egy hindu gyógyító mantra. „Istennek azon formája, amely minden emberi szívben jelen van.” Vagy ha úgy tetszik, akkor a kozmikus energia.



Az album körüli botrányok sem maradtak el. A Smack My Bitch Up dalhoz készített videóklip leverte a biztosítékot és megkapta a nőgyűlölő címkét. A National Organization for Women amerikai feminista szervezet élesen bírálta a videóklipet, hogy az a nők elleni erőszakra ösztönöz és végül az MTV le is vette a műsoráról. Liam erre úgy reagált, hogy az albumot a rajongóknak készítették, és csak az agyatlan emberek vonhatnak le ilyen következtetéseket. Valójában csak végig kellett volna nézni a teljes videót és akkor világos lenne az üzenet, hogy éppen a nemi egyenlőség nevében született, hiszen az üzenet az világos, még ha sokkoló is, egy nő is megteheti azt, amit egy férfi. A Prodigy tehát az egyetlen olyan elektronikus zenei előadó, aki ilyen formán nagyon is sokat tett a női egyenjogúságért.

A The Fat Of The Land-et még 4 nagylemez követte, ami szerény véleményem szerint már nem ért fel az első 3 album nagyságához, de ez Liam Howlett érdemeit semmivel sem csorbítja. Valami olyasmit sikerült megalkotnia, ami egy egész generáció zenei világát meghatározta. Liam történetét nyugodt lelkiismerettel értelmezhetjük úgy, mint egy introvertált srác sikertörténetét. Sajnálatos módon ezt a sikertörténetet beárnyékolja Keith Flint 2019. március 4-én bekövetkezett tragikus halála, ami keresztbe törte a banda számításait. Idén szeptemberben viszont Liam egy Facebook bejegyzésben tudatta a rajongóival, hogy hosszú kihagyás után stúdióba vonul, és hamarosan visszatér a Prodigy. Egyenlőre bővebb információt nem tudhatunk, hogy pontosan mikor számíthatunk egy új anyag megjelenésére, de biztosra veszem, hogy még találkozunk Liam nevével az elektronikus zene világában.

Azt hiszem ilyesmi írásokat mostanában maximum csak magamnak írtam a füzetembe, így simán előfordulhat, hogy semmi értelme az egész gondolatmenetemnek. De az is lehet, hogy nyomokban igazságot tartalmaz és ki-ki a maga módján ki tudja belőle hámozni azt, ami neki fontos lehet. Egyszer valaki azt mondta rám, hogy olyan Besenyő Pista figura vagyok, amit mostanra már bóknak is szoktam felfogni. Most azonban egy picit másképpen szeretnék a hierarchiáról írni.

Amikor az introverzióról írtam, akkor megemlítettem, hogy az én személyiségtípusom egy nagyon szigorú duális rendszerben próbál értelmezni szinte mindent. Ennek megvan az előnye és a hátránya is. Többek között a szorongásaink nagy részét innen hozzuk magunkkal. Ha valamire lehet mondani, hogy ez genetika, akkor ez a jelenség bizonyára az. Hogy ez hogyan és miért alakul így, azt lehet találgatni, vissza lehet menni egészen az anyaméhig, de helyette fogadjuk el, hogy van az embernek olyan tulajdonsága, ami veleszületett és megváltoztathatatlan. És ez nem más, mint a saját énje.

De miből áll ez a bizonyos ÉN? Egyrészt áll a testünkből, amitől nem tudunk függetlenedni. Másrészt áll az érzéseinkből, amin maximum csak uralkodni vagyunk képesek megtanulni, de tőlünk függetlenül is léteznek. Harmadrészt áll az érzékelésünkből, ami magától értetődően egyedi, és nem alakítható. És végül a késztetéseinkből és a gondolatainkból. Ha ennyi mindenünk van, amin nem mindig, vagy nem feltétlenül működik a szabad akarat, akkor beszélhetünk-e egyáltalán énről? Mi van, ha az ÉN egy NEMÉN, és a valóság egy eltorzított emlékkép?

Koinosz kozmosz vagy idiosz kozmoszban, azaz kollektív világegyetemben vagy egyéni világegyetemben élünk? A kollektív világegyetem valahol a pszichoszexuális érésünk elején szakad a nyakunkba úgy teljes egészében, addig csak a kvázi valósából kóstolgatjuk azt. A tudat mozdulatának van egy metaforikus sémája. Az első szinten, bent és kint, lent és fent. A második szinten, bent és fent, fent és lent, bent és kint. Minél inkább beljebb vagyunk magunkban, annál inkább eltávolodunk a világtól és fordítva. Nemrég kiragadtam Freudtól egy mondatot, –pontosan nem emlékszem mi volt az – a lényeg, hogy az apákkal való kapcsolatban van valami különös megfoghatatlan, ami talán minden vallásnak a magva lehet. Mennyire szimbolikus még így a saját szavaimmal is ez a mondat!

Tegyük fel, hogy az Apa, „teremtő erő” az maga az Isten, az Isten pedig a tudatosság. Az Isten adja a törvényeket, az Uralkodó pedig kontrolláló feladatot lát el, vagy nevezhetjük végrehajtónak is. Nagyon érdekes, ahogy ez a patriarchális világban így alakult ki. Freud szerint ezek az ősi „primitív” törvények nem csak a közösség védelmét szolgálják, de egyúttal a vérfertőzés útjába is kíván állni. Valószínűleg azért volt szükség az ősi időkben ilyen szabályok szerint élni, mert nagyobb valószínűséggel fordultak elő ilyen esetek. Jung hosszasan levelezett egy indián törzs főnökével. Egy olyan törzsről van szó, ahol az őslakosok még bőven a mágikus világban éltek. Abban hittek, hogy egy sámánszertartással kell áldozni az Istennek azért, hogy másnap újra felkeljen a nap. Ez a hitrendszer lenyűgözte Jungot is. Akárhogy is, ez egy rajtunk kívülálló Isten, mint maga az Anyatermészet.

Ezt a fajta mágikus világszemléletet az Európában ismert vallások ma már csak nyomokban tartalmazzák. Jung a kutatásai során foglalkozott az álmok jelentésével. Érdekelte, hogy fekete és fehér ember másképpen álmodik-e. Azt fedezte fel, hogy bizonyos tudat alatti jelképek kultúrától függetlenül azonosak. Jung a saját álmában jött rá a kollektív tudattalan fogalmára. Nem lehet azt mondani, hogy felfedezte, inkább megtapasztalta.

Az egyik tudat tehát nem tud a másikba belepillantani. De következtetni lehet róla. Tehát az, ami tudatos az időben már rég elmúlt. A tudattalan pedig egy telepátia. A valóság pedig egy véletlen egybeesés. Pont, ahogy te is érezheted úgy, hogy csupán csak véletlen műve, hogy ezen a világon vagy. Amikor azt mondom, hogy ÉN, a belső világban mindenki egy személyre gondol. Tehát ebben az értelemben mindenki saját maga végső valósága.

Amikor elérjük, a tudat meditatív nyugalmi állapotát egy kívülálló megfigyelőként szemléljük a saját gondolatainkat. A gondolatok pedig leválnak rólunk, képekké és hangokká alakulnak. Ezek az emlékképek legalább annyira valóságosak, mint maga a valóság. Tényleg mondhatnánk, hogy skizofréniáról van szó, de ez kontrollált formában történik. A gondolkodó és a szemlélő tudat nem egy és ugyanaz, de nem is másik tudat. Erről is sokat gondolkodott Jung.

„Felkelt Saul a földről és nyitott szemeivel sem látott semmit.” (Ap.Csel. 9,8)

„Úgy tűnik nekem, hogy ennek a kis igének négyféle jelentése is van. Egyik jelentése az, hogy amint a földről felkelt és szemét kinyitotta, semmit sem látott, és az a semmi az Isten volt, mert amikor Istent látta, azt nevezi semminek. Második jelentése, hogy amint felkelt nem látott semmi mást csak Istent. A harmadik jelentése, hogy egyetlen dologban sem látott semmi mást, csak Istent. A negyedik, hogy amint Istent látta, minden dolgot semminek látott.” (Eckhart mester, 37-ik prédikáció)

Mostanában gyakran azon kapom magamat, hogy éjszakánként a Columbo sorozat egyik epizódján ragadok le. Van egy ilyen elmélet –vagy talán helyesebb megfogalmazás, az általános életigazság –miszerint, ha X személyiségtípus beszél több emberhez, az Y-ra pozitívan hat, míg mondjuk Z-nél ellenszenvet vált ki. De a legnagyobb hatást az X-eknél fogja elérni. Én valahogy így vagyok Columboval is. Egy filmes karaktert személyiség típus szerint bekategorizálni nem egyszerű feladat, ugyanakkor a Columbo sorozat bődületesen sok információt rejt magában, amiből majdhogynem 100%-os pontossággal kijelenthető, hogy Columbo egy echte INTP. Próbáljuk egy kicsit részleteire bontani a személyiségét!




(Ti) Introvertált gondolkodás:

„Az Introvertált Gondolkodás funkció biztosítja egy személynek, hogy adatokat kategorizáljon és elemezzen. Az a képesség, mely következetlenségeket vesz észre, tudja mi hogyan működik, és problémákat old meg.”

Columbo nem enged el csak úgy valamit, amíg meg nem érti. Gyakran leállítja a nyomozást, hogy elgondolkodjon azon, hogy miért nincs valami a helyén, vagy, hogyan történhetett meg az, hogy valamit eddig nem vett figyelembe. Ezzel szemben a többi nyomozót jobban érdeklik a nyilvánvaló nyomok. „Átkozottul nyilvánvaló” –mondja egy feltűnően nyilvánvaló bizonyítékra, és közben az jár a fejében, hogy az miért annyira nyilvánvaló?



(Fe) Extravertált érzés:

„Az Extravertált Érzés funkció segítségével képes egy személy mások szükségleteihez igazítani a saját viselkedését. Képessé tesz a másokkal való együttérzésre, és másokhoz való kötődésre vágyik kedvességgel és megértéssel. Előcsalogat másokat, és a látható vagy kimondatlan szükségletekre reagál.”

Columbo „extravertált érzés” funkciója akkor érhető tetten, amikor másokhoz fordul segítségért. Gyakran úgy tesz, mintha szüksége lenne a segítségükre, hízeleg az egojuknak, zseniálisnak nevezi őket, és amikor azt mondja, ez bizony neki soha nem jutott volna eszébe. Egy kissé viszont zaklatottnak tűnik, amikor ellenszenvesnek tartják őt, vagy ha kritizálják a „nem megfelelő viselkedéséért”.

(Ne) Extrovertált intuíció:

„Az Extrovertált Intuíció segítségével egy személy képes meglátni a különböző utakat, ösvényeket. Ahogy az információ jön, különböző lehetőségek merülnek fel, és ráeszmél, hogy mindig lehet a dolgokra egy másik nézőpontból tekinteni.”

Nehéz megmondani, hogy Columbo azonnal tudja-e, ki volt a tettes, vagy csupán szélesre vetette a hálóját és követte az ösztöneit. Azonban a megérzései általában a megfelelő személyhez irányítják. Innentől kezdve csak meg kell találni a kirakós játék darabkáit, hogy igazolni tudja az elméletét. A megérzéseire alapoz akkor is, amikor egy az igazsághoz nagyon közelálló elméletét megosztja a gyanúsítottjával, mind ezt arra használva, hogy idegesítse őket. Kíváncsi a másik ember reakcióira. Hátha elárulja magát.

"Csak még egy gondolat!"



(Si) Introvertált érzékelés:

„Az Introvertált Érzékelés funkció biztosítja egy személynek, hogy sok mindenre részletesen emlékezzen, és képes legyen ezt a jelenlegi adatokhoz mérni. Ez az a képesség, mely a jelen tapasztalatait a múlt tapasztalataihoz köti, összefüggést keresve.”

Mindig a rejtvény megoldása a legfontosabb a számára, és nem érdekli őt a személyes preferencia.  Az intelligenciáját használja arra, hogy közelítsen a gyilkosokhoz, hagyja, hogy ők okosabbnak gondolják magukat nála, ezzel csalja kelepcébe őket, hisz a saját hazugságaik csapdájába esnek ilyenkor. Szórakoztató számára, hogy ilyen módon játszhat velük, és az, hogy túljárjon az eszükön.



Columbo egy nyugodt és rendkívül szelíd modorú figura. Paradox mód nem szereti az embereket felidegesíteni, rendszeresen megdorgálják, amiért a házban dohányzik, ami általában elszomorítja őt.  Minden tőle telhetőt megtesz, hogy bocsánatot kérjen, és ilyen módon ne bánthassa tovább az embertársait. A sértésekre rendszerint csak mosollyal reagál. Nem egy ambiciózus figura, kivéve, ha a nyomozásról van szó, de ő tökéletesen megelégszik azzal, hogy ha csak hadnagy marad. Nem érdekli őt a sebességkorlátozás, a stoptáblák, vagy azok az emberek, akik fitymálóan ócskavasnak nevezik a járgányát. Erősségei közé tartozik a szorgalmassága , ha éppen nyomoz. Nagyon erős a belső erkölcsi igazságérzete, melynek igyekszik megfelelni. Magas önbizalommal rendelkezik a megérzéseit és a logikáját illetően, ugyanakkor szórakozottként viselkedik, amiért a bűnözők rendszerint alábecsülik. Rendőrként viszont fontosnak tartja, hogy a közössége időnként pozitív visszacsatolással jutalmazza őt.