Ne kérj sokat és akkor én sem kérek túl sokat!
Talán ez lehetne az INTP jelmondata, ha a szülői orientációra gondolok. Ezt a részt csak felületesen szeretném érinteni, és fontos, hogy csak részben indulok ki magamból. Már az elején leírtam, hogy nem kell mindent belém látni, amiről ebben a sorozatban írok. És azt is kiemeltem, hogy kifejezetten a szorongásokra szeretnék koncentrálni. Viszont, hogy mi INTP-ként hogyan illeszkedünk bele a család rendszerébe számos információt rejt magában, amiből már a párkapcsolathoz való viszonyunkra is lehet következtetni.
Hogy miért-e kompromisszumos jelmondat egészen odáig vezethető vissza, hogy igen korán ráébredtünk arra, hogy nincs úgy igazán helyünk a család rendszerében. Talán én ezt egyedülálló gyerekként sokkal jobban át tudom érezni. Így a biztonságot és a gondoskodást sem a család vagy a párkapcsolat rendszerétől várjuk. Alapvetően a félelmeink a kiszolgáltatottságra és a tehetetlenségre épül, ezért vonulunk vissza a világból. A tehetetlenség pedig mindig szorongásokhoz vezet. Az az időszak amit bezárkózva töltünk arról szól, hogy kellő magabiztossággal térhessünk vissza a valóságba. Ebből következik, hogy nagyon háklisak tudunk lenni arra, aki kéretlenül betolakodik a területünkre, az időnkbe, vagy a személyiségünkbe. Anyám szerint én már-már betegesen kerülöm az embereket. A szüleim mind a ketten ambivertáltak, tehát se nem extrovertáltak se nem introvertáltak. Ez egy INTP számára szerintem a lehető legideálisabb környezet, noha néha így is bonyodalmat okoz, hogy én legalább 85%-ban vagyok introvertált a szüleim 50-50%-os arányához képest. Tehát mások nehezen értik azt meg, hogy ami nekik még kényelmes távolság lehet, az nekünk már kényelmetlen.
Az, hogy nem vesszük ki a részünket a családi életből teljes egészében igazából arról szól, hogy keressük a lehetőséget arra amivel megtudnák ugrani azt. Már maga a tudat, hogy te szeretnél beilleszkedni ebbe a rendszerbe, de mégsem tudsz azonosulni vele, tehetetlenségbe torkollik, ami szintén szorongásokat okoz. Tehát a saját gondolatainkban biztosak vagyunk, de a külső valóság egy rossz dolog a számunkra. Ez eredményezheti azt, hogy ilyenkor nem érezzük magunkat jól a saját testünkbe sem. Egy elég szigorú dualisztikus rendszerbe szervezzük magunkat és a világot.
Külső világ - Belső világ
Objektum - Szubjektum
Biztonság - Veszély
Ismert - Ismeretlen
És így tovább...
Ez bizony akárhogy is nézzük egy éles hasadás saját magunk és a világ többi része között, ami meghatározza az egész életünket. Nem ismerek még egy ennyire hasadt és szorongós személyiségtípust mint a sajátomat. Persze vannak mások is akik így működnek, de ez ránk kifejezetten igaz. Noha az is igaz, hogy a saját rigolyáimat már jobban át tudom érezni mint másokét.
Az is egy ránk jellemző tulajdonság, hogy ha fejlődő pályára lép a személyiségünk, magától értetődő dolog, hogy kénytelenek vagyunk visszacsúszni az egészségtelen irányba. Tehát a szorongásnak is lehet értelme és célja. Ennek oka elsősorban az, hogy a számunkra sötét és ijesztő dolgokkal szeretünk foglalkozni leginkább, így egy idő után telítődünk a szorongásainkkal. A paradoxon pedig az, hogy minél inkább be vagyunk szarva a valóságtól, annál inkább foglalkoztat, hogy miért. A miértekre pedig mindig tudunk egy történetet kreálni. Ezért kell kétszer annyira figyelnünk a gondolatainkra, mert ha beleragadunk ebbe a spirálba könnyedén neurotikusakká válhatunk. Kifejezetten csak a rémisztő gondolatokra tudunk koncentrálni, amiről egy bizonyos pont fölött lehasítjuk magunkat. Majd egy nagy ürességben találjuk magunkat, ami csak további borzongásokra ad lehetőséget. Erről talán már a sorozat elején is írtam, hogy nem feltétlenül kell minden ajtón belépni, mert nem tudhatjuk mi vár ott ránk, és az sem biztos, hogy könnyű lesz visszatalálni. Ez a ki-be járkálás szubjektív és objektív valóság között némi előnyt is jelent a számunkra, mert nem próbáljuk meg ráerőszakolni a saját rendszerünket a világra, mégis sokkal nagyobb mélységében vagyunk képesek megérteni azt. Jó esetben ugye.
Gondolkodó személyiségtípusként vagyunk számon tartva, de mégis inkább amolyan megfigyelőként tudnám magunkat jellemezni. És az introvertáltságunk sem mindig befelé irányul, de erről talán majd később.
De mi is ez az egészséges vagy egészségtelen személyiség?
Amikor az elme lecsendesül tükörvilágként látjuk a világot. Nem akarjuk magunkat megvédeni tőle, nem akarjuk elpusztítani, hanem eggyé akarunk válni vele. Érdekes nem? Mintha a buddhizmus és más spirituális hagyományok is erre tanítanának minket. Vagy talán tévedek?
